Szeretjük azt hinni, hogy kitaláljuk mások gondolatait és érzéseit, anélkül hogy akár egy szót is kéne mondaniuk. Azt gondoljuk, hogy az árulkodó szem, amely ablakot nyit a lélekre, a testtartás, az enyhén lefelé görbülő ajak, vagy a hangszín többet mond minden szónál. A probléma csupán az, hogy a legtöbbször jóval kevesebb rejtőzik ezen gesztusok mögött, mint elképzeljük.

A testbeszéd rejtett üzenetei

De nem csupán a hétköznapi emberek szeretnének hinni a testbeszéd hatalmában. A New York Times egy korábbi cikkében arról számolt be, hogy az USA Közlekedésbiztonsági Hivatala mintegy 1 milliárd dollárt költött a repülőtéri személyzet kiképzésére, azzal a céllal, hogy pusztán a nonverbális viselkedésből kiszúrják a terroristákat. Természetesen vannak jelek, amelyek hazugságra utalnak, ám ezek nem mindig túl megbízhatók, és sokkal összetettebbek, mint az gondolnánk.

Sokan úgy gondolják, hogy azok, akik hazudnak, ide-oda mocorognak, mert kényelmetlennek érzik a szituációt. Valójában Pamela Meyer, a nemzetközileg is elismert hazugságszakértő szerint sokan éppen hogy mozdulatlanok, mert annyira koncentrálnak a hazugságra. Emellett gyakori tévhit, hogy az, aki megtévesztő szándékkal áll elénk, kerüli a szemkontaktust. Valójában egyes kutatások szerint gyakran azok néznek legtöbbet a szemünkbe, akik hazudnak, hogy ezzel is kompenzálják a megtévesztő szándékot. Ugyanakkor Mayer sem gondolja, hogy egyetlen jelből következtethetünk. Szerinte további bizonyítékok után kell kutatnunk a másik viselkedésében. Ilyen például, hogy egy profi megtévesztő gyakran mosolyog, miközben hazudik. Jó példa arra az a híres fénykép is, melyen Adolf Hitler mosolyogva beszélget a brit miniszterelnökkel, Neville Chamberlainnel, miközben titkon már parancsot adott Lengyelország megtámadásra. De hasonló jel lehet még Meyer szerint az is, ha valaki gyakran változtatja a testtartását, vagy rendszeresen visszakérdez, illetve túl részletesen fejt ki egy történetet.

Nicholas Epley szerint a testbeszéd vagy a verbális utalások beszélnek hozzánk, de csak suttognak. A New York Timesban megjelent kutatás szerint átlagosan az emberek mindössze 54%-ban tudták helyesen megtippelni, hogy valaki hazudik-e vagy sem. A probléma az, hogy amikor találunk egy tulajdonságot, amely láthatóan hazugsághoz kötődött, általánosítjuk. Például ha valaki ideges volt, amikor láthatóan hazudott, azt mondjuk, hogy az idegesség a hazugság jele. Ez azonban a csapda! Nem mindenki tűnik idegesnek, ha hazudik, emellett a tanulmányok nem bizonyították, hogy azok, akik hazudnak, idegesebbek, mint azok, akik igazat mondanak. Ugyanez mondható el a többi hasonló jelről is.

A megoldás?

Meyer szerint a legjobb módszer, ha megkérjük az illetőt, akiről hazugságot feltételezünk, hogy mondja el a történetét visszafelé. „Ez növeli a kognitív terhelést, és jóval nagyobb kihívást jelent olyasvalakinek, aki megpróbál megtéveszteni minket.”

Mindenki hazudik?

A hazugság és a megtévesztés gyökereit egészen az állat-, sőt a növényvilágig lehet visszavezetni. Egyes egyedek például álcázzák magukat a túlélés érdekében, mások utánzással védik ki a ragadozók támadását. Az embereknél már gyermekkorban kialakul a hazugságra való hajlam. Gyerekkorban ez még a büntetés elkerülésének vagy a megfelelés vágyából fakad, míg felnőttkorban a hazugság mögött legtöbbször menekülés és azt eredményező félelmen lapul. Félelem az elvárásoktól, hogy csalódást okozunk.

Bella DePaulo pszichológus kutatásai során megállapította, hogy az emberek ötből legalább egy interakciójukban hazudnak naponta; Meyer szerint akár 10-től 200 alkalommal is hazudhatnak egy nap. Ez érdekes kérdéseket vet fel: vajon mennyire őszinte a világ, amelyben élünk, és ha őszintén önmagunkba nézünk, vajon mi mennyit hazudunk egy nap alatt? Érdekes, hogy nemek között szintén különbség figyelhető meg. Míg a férfiak azért hazudnak, mert ezáltal szeretnének bizonyos dolgokat megkaparintani, addig a nők csak elferdítik az igazságot, náluk legtöbbször mások megkímélése a cél.