A „mérnök úr” a zajos, szmogos fővárosból immár harminc éve jár le hetente a vidéki nyaralójába. Különösebb kapcsolatra nem törekedett a helyiekkel, a köszönő viszonynál tovább nemigen akart velük jutni. Névről még a telekszomszédját sem ismerte, csak úgy emlegették a feleségével, hogy a „gumicsizmás”. Egy nyári napon a mérnök úr – aki egyedül ment le a nyaralóba – elvágódott a kertben, amint a füvet nyírta. A szomszédja éppen a kerítés tövében tett-vett, így nem volt nehéz észrevennie, hogy a hatvan körüli férfi mozdulatlanul fekszik a földön. A „gumicsizmás” nem sokat teketóriázott, kapát, kaszát eldobva rohant át. Aztán mentőt hívott, mely perceken belül a kórház intenzív osztályára vitte az életveszélyes állapotban lévő férfit. Azóta keresztnéven szólítják egymást.

A minap egy nyolcvan feletti lakótársunkat érő rablótámadás miatt az egyik javakorabeli szomszédasszonyom felhívást tett ki a kapubejárat melletti hirdetőtáblára. Nemcsak arra figyelmeztette a lakóközösség idősebb tagjait, hogy ne engedjenek be idegeneket a lakásukba, hanem egyúttal valamennyiünket arra kért: figyeljünk jobban egymásra. „Kezdeményezése” már csak azért is elgondolkoztató, mert számos szociálpszichológiai tanulmány foglalkozik az elidegenedéssel, s ezen belül is azzal, hogy az utóbbi húsz-harminc évben nemcsak a családi kötelékek erőssége (válások számának növekedése, a nagycsaládok „szétesése” stb.), hanem a baráti, munkahelyi, szomszédi kapcsolatok jellege, szerepe is megváltozott – különösen a városban lakók életében.

Iszony a viszonytól?

Ennek egyik oka a társadalomkutatók szerint az, hogy a mai, ún. modern világban az emberek a mobiltelefonnak, az internetkapcsolatoknak köszönhetően kényelmesebben elégíthetik ki kommunikációs igényeiket, tehát a jószomszédi viszony fenntartására nincs szükségük. A másik ok, amely a szomszédi kapcsolatok kialakítása, ápolása ellen hat, a bizalmatlanság és a közöny. Az emberek bizonytalanok afelől, hogy mit várhatnak a másiktól, ráadásul a városokban élők kényszerű közösségében igyekszünk embertársainktól minél nagyobb fizikai és érzelmi távolságot tartani. Érzelmi tartalékainkat, figyelmünket a hozzátartozóinkra, a barátainkra fordítjuk, és mindentől tartózkodunk, ami idegeneknek kötelezne el minket.

Számos szociálpszichológus szerint más korokban a szomszédi viszony a kölcsönös támogatásban, a lakóközösség egymással rokonszenvező tagjainak segítésében, gondozásában, esetleg ápolásában nyilvánult meg, a feleknek védelmet és biztonságot nyújtott, különösen akkor, ha erre a hozzátartozók erejéből nem futotta. A szomszédi, ún. funkcionális kapcsolatok megszűnésének okai között sorolják fel egyes kutatók azt is, hogy manapság sokan az aktuális szükségleteik kielégítését fizetett alkalmazottakra (pl. ápolókra) bízzák, ha nincs segítőkész és hozzáértő rokonuk, barátjuk.

A szomszédsági viszony alappillérei tehát mára elkoptak, így a felépítésükhöz és „működtetésükhöz” hiányzik az empátia, a bizalom és a kölcsönösség vállalása.

Egy, másért? Egymásért

A régi szomszédságok csere- és nem üzleti (vagyis pénz-) alapon működtek, viszontszolgálat(ok)ra épültek, mégpedig a másik, mások szükségleteinek ismeretében.

Míg egyes társadalomkutatók temetik a szomszédi kapcsolatokat, addig mások éppen annak növekvő szerepét hangsúlyozzák. Szerintük a most zajló társadalmi folyamatok – a növekvő élettartam, az otthoni munkavégzés, részfoglalkoztatás, vagy éppen a munkanélkülivé válás, a szociális ellátórendszerek működésnek (anyagi) korlátai stb. – nem az elidegenedést, hanem az emberek új, ún. térbeli kapcsolati szükségleteit erősítik fel.

Ez azért is fontos felismerés, mert például nálunk, Magyarországon igencsak sok foltozni való van azon a bizonyos „szociális hálón”, az állam egyre nagyobb léptekkel hátrál ki a társadalmi gondoskodás területéről, ami az anyagilag, egészségileg vagy életkorilag kiszolgáltatott rétegek esetében életminőség-romlással, elmagányosodással járhat.

A „bemeneti” oldal, meg a „kimeneti”

Ezért volna fontos, hogy újra „divatba jöjjön”, ha nem is „szomszédolás”, vagyis a ki-be járkálás a szomszéd magánéletébe, hanem az egymás mellett, alatt, felett lakók egymásra figyelése, törődése egymással. Erre elsősorban az úgynevezett „lassuló nemzedékeknek” (ötven felettiek) lehet szükségük. Ám nemcsak számukra lehet hozadéka a „jó szomszédságnak”, az adni, a segíteni akarásnak. Mivel a még korosabbaknak abból van a legtöbb, amiből az aktívabb korosztályba tartózóknak egyre kevesebb – vagyis az ún. „szabadidőből”, amivel gyakran nem tudnak mit kezdeni –, amennyiben az „időbankjukból” hajlandók áldozni jó szomszédjaikra, erejük és tenni akarásuk függvényében nagymértékben hozzá tudnak járulni keresőképes lakótársaik tehermentesítéséhez, így az ő mindennapjaik is új értelmet nyerhetnek.