Talán kevesen gondolnak rá, ám az első detektívtörténet az ókori görögöknél született meg. Oidipusz története valójában nem más, mint egy gyilkosság utáni „nyomozás”, amely oda vezet, hogy a bűntény felderítőjének, azaz Oidipusznak szembesülnie kell azzal: a gyilkos önmaga (vagyis saját apját ő ölte meg, mégpedig tudtán és akaratán kívül).

Az ókori római író, Apuleius Az aranyszamár című – egyébként az egyetlen teljes egészében az utókorra maradt – művében egy előre megtervezett férjgyilkosság történetét beszéli el.

Nem nélkülözik a kriminális elemeket Shakespeare tragédiái, Cooper indiánregényei, sőt a francia Balzac és Dumas egyes regényei; de az orosz realista írók is előszeretettel írnak a bűnelkövetés különféle módjairól. A gyilkosság lélektanát – és következményeit – Dosztojevszkij ábrázolta Bűn és bűnhődés című regényében. Az első, „igazi” detektívtörténet ötlete azonban Edgar Allan Poe amerikai író nevéhez fűződik, aki 1841-ben írta meg: A Morgue utcai kettős gyilkosság című novelláját.

A krimiirodalommal foglalkozó irodalomtörténészek szerint a bűnügyekkel és felderítésükkel foglalkozó történetek Angliában váltak népszerűvé, elsősorban a városi lakosság körében. Az ilyen bűnügyi, illetve detektívtörténetek iránti érdeklődés nyomán léptek színre olyan szerzők, mint Edgar Wallace, aki egyben megírta az első pszichohorror, a King-Kong forgatókönyvét is. A filmet 1933-ban kezdték vetíteni az amerikai mozikban, és a közönség idegeit borzoló rendkívüli hatásának köszönhetően olyan hatalmas sikert aratott, hogy az elkövetkező majd harminc évben számtalan verzióját is elkészítették. A szépírói babérokra pályázó Sir Arthur Conan Doyle – ugyancsak angol író – nevéhez fűződik az azóta fogalommá vált nyomozó, Sherlock Holmes figurájának megteremtése.

Az egyébként sokak által a 20. század egyik legnagyobb szépírójának tartott belga származású, francia nyelven író Georges Simeon is – többféle álnéven – számos „ponyvaregényt” írt, amelyeknek mára híressé vált főhőse Maigret, az okos és alapos detektív. Ugyancsak a belga író nevéhez fűződik az úgynevezett pszichológiai krimi műfajának megteremtése, aminek sok követője van a jelenleg igen népszerű ún. skandináv krimi művelői között.

A műfaj „koronázatlan királynőjének” nevezett Agatha Christie nyolcvan bűnügyi regénye talán azért került az olvasói toplisták élére, mert műveiben minden olyan elem megjelenik, ami az ilyen történetek sajátja (tévesen gyanúsított figurák, a bűn – általában gyilkosság –lehetséges lélektani motivációi, eltervezettsége, a nyomozás – átmeneti – tévútra tévedése, majd a bűnjelek logikai rendbe állítása után a bűnös leleplezése). Az angol írónő gyakran kombinálja műveiben az intellektuális és a misztikus elemeket, vagyis a racionális és az irracionális akár össze is érhet a történeteiben.

Ikonikus figurává lett a kissé piperkőc, különc, öntudatos magánnyomozó, a bűnügy felderítéséhez a gondolati „puzzle”-technikával kutakodó Poirot figurája, valamint a mindig, mindenhol – látszólag csak lábatlankodó és kicsit butácskának tűnő – ám éles elméjű és megfigyelőképességű, a nyomozásba látszólag csak belekotnyeleskedő, ám a bűnös megtalálását segítő Miss Marple vénkisasszonya is. És akkor még nem is említettük Columbo hadnagyot, az amerikai tévésorozat sztárnyomozóját.

Bár Szerb Antal, az 1944-ben munkaszolgálatra elhurcolt és a balfi táborban 1945-ben agyonvert író irodalomtörténészként nem sokra tartotta a detektív/bűnügyi regényeket, a műfaj története azt igazolja: az ilyen típusú történetek lehetnek kifejezetten nívósak, irodalmilag értékesek, az olvasó számára pedig mind érzelmileg, mind szellemileg „hasznosak” is, és nemcsak azért, mert „kikapcsolnak”, hanem azért is, mert „be is kapcsolnak”.

Milyen lelki, szellemi szükségleteket elégítenek ki?

A krimi általános kedveltségnek számos magyarázatával álltak elő a pszichológusok. Vannak, akik szerint a kegyetlen vagy rejtélyes sztorik bizonyos mértékű szorongással, illetve a hétköznapi életünkben meg nem élhető feszültség előidézésével andrenalin-szükségletünket elégítik ki, ám sokak a bűnfeltáráshoz vezető logikai megoldásokat tartják az olvasó számára szellemileg izgalmasnak; és vannak olyan érvek is a bűnügyi történetek mellett, hogy az olvasók (nézők) a jól felépített történetekért, a jól megírt karakterekért, sokszor pedig a lélektani mozzanatok (indítékok) megértéséért kedvelik, afféle agytornaként élik meg a bűnelkövetéstől a feltárásáig vezető történetformálást.

A lelki élettel hivatásszerűen foglakozó szakemberek egy része szerint sokan azonban nemcsak az izgalmakat keressük a bűnügyi történetekben, hanem ahhoz is ötleteket merítünk, miképpen védhetjük meg magunkat bizonyos típusú bűnesetektől, illetve azt is „lejátsszuk magunkban”, hogy mi mit tennénk, mit tehetnénk (vagy akár mit kell tennünk), amikor a könyvben olvasotthoz, a filmen látotthoz hasonló vészhelyzetbe kerülünk.
E műfaj sikeréhez nyilvánvalóan az is hozzájárul, hogy ezek a sztorik alapvetően szórakoztatóak, hogy a bűnös általában – mint a hajdanvolt népmesékben – végül „lebukik”, elnyeri méltó büntetését.

A manapság világszerte népszerű skandináv krimi sajátosságait „elemző” és népszerűsége okait kutató konferencián Janne Teller dán írónő a műfaj iránti érdeklődést azzal magyarázta, hogy az ezekben a könyvekben megjelenített gonoszság, a bűn „kordában van tartva” – az ilyesmiről más olvasni, mint megélni, kíváncsiak vagyunk rá, de biztonságban vagyunk tőle, mert jól tudjuk, hogy az „oroszlán a rácsok mögött van”.

Maguk az északi országok krimiszerzői az említett szakmai összejövetelen a skandináv krimi márkanévvé válását azzal is összefüggésbe hozták, hogy a mai emberek élete olyan sok „távolra tartott” szorongással, lelki megrázkódtatással, érzelmi traumával van tele, hogy csak áttételesen, tehát személyes lelki megrázkódtatás, érintettség nélkül képesek megélni őket. A bűnügyi történetek olvasásakor, nézésekor a szorongást, a félelemhez kapcsolódó érzelmi állapotot tehát valóságos fenyegetettség nélkül éljük át.

Az is kedvez a műfajnak, hogy sokak számára egy ismeretlen világ (gyakran a múlt idők embereinek életmódja, valamilyen társadalmi réteg életvitele, az adott korban – akár a 21. században – játszódó bűnügy társadalmi viszonyai) iránti kíváncsiság is belejátszik abba, hogy szívesen olvasnak bűnelkövetéssel és a bűn feltárásával kapcsolatos történeteket.