Nekem Szentendre a legszebb város a világon. Festőként ez számomra a tökéletes mikro- és makrokozmosz is. Nem csak azért, mert számos festőművész élt és alkotott itt – természetesen nem akarom magam hozzájuk hasonlítani –, hanem azért is, mert itt a táj, a Duna, a Pilis olyan bukolikus egységet alkot, amit még a helyenként igencsak félresikerült épületek sem tudnak elrontani. Hajnalban szoktam levinni Marci kutyámat a Duna-partjára. Egyszerűen megunhatatlan. Nincs két egyforma reggel, nincs két egyforma látkép. Próbálom persze vászonra vinni, de ez inkább csak megidézése a természet csodájának.

A feleségemmel a korai gyerekvállalás mellett döntöttünk, mindketten 24 évesek voltunk, amikor Árpád megszületett, és úgy tűnik, hogy valamit jól csinálhattunk, mert ő és a menyem is relatíve korán kezdtek babázni. Márk, az unokám most lesz 10. Én a magam 58 évével a rangidős családfő vagyok, de inkább mentorként tekintek rájuk, nem pátriárkaként. A fiamat és az unokámat Pesthez köti a munka és az iskola, de sokszor kijönnek, akár a nap végén is, naplementét nézni. Mindketten eléggé környezettudatosak, rendszerint HÉV-vel jönnek, élvezik a dugó- és stresszmentes nézelődést.

A HÉV végállomásától gyalog 10 perc az ártér, ez a mi birodalmunk. Ismerünk minden követ, kidőlt fát, hordalékszigetet. Persze, mindez csak a következő árhullámig érvényes, a víz egyetlen nap alatt átrendez mindent. Hihetetlen jó, hogy itt nincs lebetonozva, kiépítve a part, még érezni, hogy a természet részesei vagyunk, egy egységet alkotunk. Emberek vagyunk, de a természet gyermekei. Hétvégente – nem várunk az úgynevezett jó időre – elindulunk az ártérbe. Túrabakancs, réteges, vízálló ruha, némi harapnivaló, illetve egy kis egészségügyi doboz kerül a hátizsákba, és már indulhatunk is! Márk fotózni szokott, a fiam pecázik, én pedig skicceket – előtanulmányokat – készítek. Az a legszebb az egészben, hogy anélkül, hogy ezt külön megbeszélnénk, percek alatt ráhangolódunk a természetre és egymásra. Tudjuk, hogy mikor kell sztorizni, és mikor kell csendben maradni.

Az ártér nem piskótáknak való, sokszor kell átmászni a kidőlt fákon és ha átmegyünk a csónakkal a Szigetre – hivatalosan a Szentendrei-szigetre, de nekünk ez „a” sziget –, olyan, mintha felfedezők lennénk az ember nem járta tájon. Térerő nincs, az van, amit hoztunk: mi magunk és a legszükségesebb felszerelés. Az 58 évem tapasztalata megtanította velem, hogy Murphy örökérvényű tanácsa, miszerint, „ha valami elméletileg megtörténhet, akkor az rendszerint be is következik” ránk is érvényes. Volt márt bokaficamunk, irgalmatlan mennyiségű szúnyogcsípésünk, bicska okozta vágási sérülésünk, horzsolásunk és még sorolhatnánk. A patikában a vízálló Leukoplast aqua pro-t kérem, nekünk ez vált be. Lég- és vízpára áteresztő, segítve ezzel a felázás megelőzését. Miután felragasztottuk mosakodhatunk, fürödhetünk és akár még úszhatnánk is vele, hiszen megvéd a víztől és szennyeződésektől. Többféle méretben és formában érhető el, hogy illeszkedjen a különböző testrészekre. A sebpárna rész nedvszívó, mégsem ragad a sebbe. Úgy tervezték, hogy akkor is biztosan a helyén maradjon, ha viselője aktív. Márpedig mi igencsak azok vagyunk! Ilyenkor nem nagyapa, hanem kalandvezér vagyok! Ezért is megnyugtató, hogy az aqua pro egy fóliaréteggel ellátott sebkötöző, amely mikrobiológiai védőgátként szolgál, elzárva a sebet, még nehéz – értsd árterületi – körülmények között is. A használati utasítást persze nem olvasom fel minden egyes alkalommal az utódaimnak, de engem hihetetlenül megnyugtat a tudat, hogy egy gond kipipálva, indulhatunk tovább.

Amikor hazaérünk – rendszerint a naplemente a jel, hogy ideje indulnunk –, és a feleségem meglátja, hogy tele vagyunk ragasztva Leukoplasttal, rendszerint ugyanazt kérdezi: Úristen, mi történt Veletek? Mi történt volna, csak a szokásos! – mondjuk és nevetünk. Jó mulatság, férfimunka volt.

A Leukoplast termékek gyógyászati segédeszközök. A kockázatokról olvassa el a használati útmutatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát! A cikk megjelenését az Essity Hungary Kft. támogatta.