Szabadidő

Trianon: évszázados nemzeti tragédiánk
Az első világháború győztes nagyhatalmai, Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia 1920. június 4-én, 16 óra 30 perckor íratták alá a trianoni békediktátumot. A trianoni szerződés, a történelmi Magyarország területének kétharmadának elvesztése máig élő trauma.

A Magyar Királyság elvesztette az első világháborút. Mint vesztes államnak szembe kellett néznie a szembenálló hatalmak bosszújával, az általuk diktált békeszerződés feltételeivel.

Magyarországtól elvették területének kétharmadát. Az új határok megállapítása mellett a szerződés korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Szigorú értelemben vett tárgyalás nem folyt. Az Antant diplomatái fogadták ugyan a magyar tárgyalódelegációt, és átvették a magyar álláspontot tartalmazó dokumentumokat, de néhány nap múlva azonban anélkül, hogy figyelembe vették volna a magyar érveket, közölték a döntést. Az új határokat – az Antant álláspontja szerint – nemzeti elv alapján jelölték ki, amitől több esetben, hadászati, gazdasági, közlekedési stb. szempontokra hivatkozva eltértek. Így például az összes az új határral párhuzamos út és vasút a határ túloldalára került. A diktátumot nem véletlenül tartották akkor és tartják a mai napig igazságtalannak.

A magyar külpolitika a második világháború végéig a korábbi határok visszaállítására törekedett. A II. világháború után azonban Magyarországot ismét leigázott országnak tekintették, a revíziós álmok végleg szertefoszlottak.

Eltelt száz év. Az egykori igazságtalan béke történelmünk részévé vált. Az Európai Unióban a szomszédos országokkal egyre inkább az együttműködésben érdekelt partnerré vált Magyarország. Trianon centenáriuma így a nemzeti összetartozás éve, 2020. június 4-e a békeszerződés aláírásának emléknapja lett, hiszen a békés egymás mellett élés, a partnerség ma már egészen biztosan jobban szolgálja a magyarság érdekeit határon innen és túl, mint az egykori revíziós álmok. A nemzeti összetartozás és a közös emlékezet talán pont ebben kell, hogy megerősítsen bennünket. 

Karinthy Frigyes: Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára

“Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?

Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem őket, mikor egy időre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek, és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.

És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik –, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.

De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

szerző: Ötvenentúl.hu
Szabadidő 2020. JÚNIUS Légy turista itthon! Első rész: Budapest
A Parlamenten túl is létezik egy Budapest, amelyik csak arra vár, hogy felfedezd.
Szabadidő 2019. OKTÓBER Észrevetted már? Malmok az Alföldön
A gőzmalok elterjedése előtt a szélmalmok hozzátartoztak az Alföld képéhez. Az egykori őrléstechnika néhány utolsó hírmondóját még ma is megcsodálhatod.
Szabadidő 2019. JÚNIUS Különleges várak: járd be őket akár egy hétvége alatt!
A Dél-Dunántúlon hét várat akár egy hétvége alatt is bejárhatsz: indulj a korai középkorból, és juss el a 18. századba.
éppen olvassák
01
Szabadidő 2020. SZEPTEMBER Légy turista itthon! Nyolcadik rész: természeti kincsek, amiket látnod kell!
A sokszínű őszi tájon a természetjárás, a túrázás igazi szellemi, fizikai feltöltődés, amihez lenyűgöző útvonalakat találhatsz itthon.
02
Szabadidő 2020. SZEPTEMBER Az ember legokosabb barátja
A "legokosabb állat" megtisztelő címre a főemlősök mellett a delfinek és a kutyák a legesélyesebbek. Az ember legjobb barátjának több ezer éves behozhatatlan előnye van.
03
Szabadidő 2020. SZEPTEMBER Légy turista itthon! Hetedik rész: 4 közeli kilátó, ahol jólesik a napfény
Ragyogó napsütés, kora őszi hangulat: gyorsan valami közelit, természeteset, szépet. Irány a budai hegyek!
Menu