Édesapjának az ötvenes évei második felében, a harmadik házasságából születtek gyerekei. „Apámtól soha nem hallottam semmiféle »önleíró« dumát, hogy »Jaj, nekem már annyi, én már öreg vagyok«… Pedig hetven fölött volt, amikor kamaszként kóstolgattuk.”

Több mint kilencven évet élt, ahogyan Balázs Ildikó édesanyja is. Lányuk hát hosszú életre rendezkedik be. Ezen is nevet.

Egy ember nekirugaszkodik

Anyja jogásznak szánta, bár korán kiütközött, hogy istenáldotta nyelvtehetség.

Ifjúsága Erdélyében – Marosvásárhelyen nőtt föl – nem szinkronizálták a filmeket, hanem föliratot készítettek hozzájuk, ült hát apjával a tévé előtt, és olvasta a szöveget. Az örökifjú férfiú meg csak egy-egy ritka szót fordított neki, evvel is egyengetve lánya útját a román tanulásához. „A hetvenes években bejártak a falvakból a szászok, azaz ahogyan akkortájt neveztük őket, »fírundcvancigék« a vásárhelyi boltokba, mindig számolgattak, én pedig dührohamot kaptam, miért nem értem őket.” Hát megtanult németül. „Otthon a magyar, a környezetemben a román, a marosvásárhelyi iskolában a német, az orosz, a latin, a debreceni egyetemen még egy kis holland, egy kis francia… Igaz, az orosz és a holland időközben, sajnos, passzív nyelvtudássá vált.” Csoda-e, hogy végül némettanárként végzett?

Honnan jutott hova? Földrajzilag Marosvásárhelyről Budapestre. Tizenkét éves korában ugyanis elhatározta, hogy a magyar fővárosban fog élni, és amit ő elhatároz, azt véghez is viszi. Ott lakik majd, ahol 1909-ben édesapja született. Végül, miután az első évet háta mögött tudta a kolozsvári egyetem magyar-német szakán, huszonhárom éves fejjel, 1988-ban települt át Erdélyből az anyaországba. „Azóta annyi helyen laktam! Debrecentől Nyíregyházán át Budapestig!”

Tanár valójában sosem akart lenni: inkább tolmácsolni szeretett volna. Diploma után mégis magyartanárként, némettanárként helyezkedett el. Tanított három évet Sárospatakon, kettőt Egerben, tizenkettőt Nyíregyházán, egyet Budapesten… Amikor viszont letelt a gyes, éppen megszűnt az állása.

Nevetve idézi föl, hogy hirtelen nehéz helyzetbe került. Nem volt ám ez olyan régen.

Egy ember kikászálódik

Ha pedig nehéz a helyzet, mit tesz egy olyan ember, mint ő? Fölvételizik a tolmácsképzőre! „Beszélgettem egy pszichológus ismerősömmel, hogy többé nem akarok tanárkodni. Azt tanácsolta, álmodjam meg, mi szeretnék lenni. És megálmodtam, hogy megyek románt tanulni! Egy teljes évet tanultam újra a húsz év alatt elfelejtett nyelvet, és felkészültem a felvételire. Így lettem negyvenhét évesen háromnyelvű tolmács.”

Folyt az élete a maga medrében, de… „Általában hiátus volt bennem. Arra jöttem rá, hogy hol én vagyok kevés az adott helyzethez, hol a helyzet hozzám. És akkor valami felfokozott érzelmi állapot: düh, szomorúság, depresszió, sértettség, mellőzöttség érzése fogott el. Vagy csak egyszerűen többre vágytam annál, ahol az életemmel tartottam.”

Az érzésből akkor lett gondolat, a gondolatból szándék, a szándékból tett, amikor tényleg megálmodott valamit. Látta magát a jövőben, az eljövendőhöz tartozó emberek között – és semmi csodák csodája, csak ment minden, mint a karikacsapás. „Az embernek csupán el kell határoznia magát.”

Mire jutott? Sok mindent csinált eddig is az életében, önmagát mégis írónak, újságírónak – háromszáznál is több cikke jelent meg –, irodalomtörténésznek, fordítónak, sőt műfordítónak tartja. (2009-ben, amúgy mellékesen, doktorált is a Debreceni Egyetemen irodalomtudományból.) Több kötet, mintegy negyven tanulmány, számos könyvismertető szerzője, egyebek mellett ő állította össze Wass Albert életművének bibliográfiáját. Rövidprózái, esszéi belföldi és külföldi irodalmi, társadalmi, tudományos lapokban jelennek meg. Vajon a szépírói vagy a tudományos munkásságára a büszkébb?

Megszokta, hogy mindig változtatnia kell, hiszen az életet magát folytonos változásként éli meg. Van persze benne, amihez ragaszkodik, és van, amihez nem.

Egy ember fordulóponthoz ér

Folyamatosan dolgozott, de mindig érezte az elvárást, hogy ha tudna angolul is, többet keresne, magasabb pozícióba kerülhetne, nagyobb felelősséggel ruháznák föl… Érzékelte, hogy be kellene foltoznia az űrt. „Gyerekkoromban úgyis angolt szerettem volna tanulni.” Akkor szánta el magát arra, hogy a hetedik idegen nyelvét is megtanulja. Eljött az ideje. „Van egy román közmondás: Taci si faci. Hallgass és tedd.” És amit ő kitalál, azt megcsinálja. Ennyiből áll a recept. Furcsállja valaki, hogy e bölcsességen is nevet?

Magánélet? Aki visszahúzza, mint a hínár, attól rövid úton megszabadul. Olyan emberi kapcsolatokat keres, amelyek inspirálják. Ha bizonytalan, netán tudatlan egy-egy témában, megkeres olyan embereket, akik annak szakértői. Nem sajnálja arra a pénzt, hogy megtanulja, hogyan lehet elkerülni a buktatókat. „Ha például lakást kell venni, sose mondom kifogásként, mentegetőzésként, hogy »Ja, kérem szépen, én bölcsész vagyok«… Mert az kit érdekel?” Úgy vásárolta meg első, budapesti lakását, hogy elment licitre, és megnyert egy lakhatatlan lyukat, amit aztán drágábban adott el. A pénzből vett egy kis lakást, abból kicsivel nagyobbat, most azt árulja, és közben még nagyobbat keres… Büszke az ingatlanfejlesztő-ingatlanbefektető tevékenységére: rákényszerítette az élet, és ő megfelel az elvárásnak.

Valamiből mindig megélt, világéletében rengeteget tanult („Széttanultam a fejem” – nevet), közben sportolt (mostanság éppen úszik, kocog, sőt hulahoppozni tanul), három gyereket nevelt és nevel föl (a legkisebb most tizenkét éves), ellátott és ellát egy családot, megcsinált és megcsinál mindent, amit elhatározott, és ami tőle függ, nem mástól. „Mondj ötletet, amit nem tudok megcsinálni, ha látok benne fantáziát!”

Egy ember elspekulál ezen-azon

Azt tanácsolja a korosztálya képviselőinek, hogy sportoljanak, jógázzanak, meditáljanak, fejlesszék magukat, tanuljanak mindig valamit, találjanak elfoglaltságot, éljenek kedvükre, főzzenek jókat, szeressék a családjukat. Tegyék félre a kritikát magukkal szemben is, éljék meg a szerelmet, annak minden mélységét és magasságát. Figyeljenek arra, hogy legyen társuk, párjuk, szerelmük, házastársuk! Legyenek barátaik, barátnőik! Ne zárkózzanak el új kapcsolatoktól, tevékenységektől. Gondolkozzanak el azon, mik szerettek volna lenni gyerekkorukban, és menjenek annak a szakmának, tevékenységnek a közelébe! Higgyenek a mindenhatóságukban, az istenarcúságukban, abban, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember.

Mi benne másokhoz képest a plusz? A hozzáállása. Azt tapasztalta, az ember dolga meglátni a láthatatlant, elhinni a hihetetlent, elérni a lehetetlent.