A szikrázó napsütésben kötelező kellék a napszemüveg, a fény ereje megsokszorozódik a homokról és az óceán vizéről visszatükröződve. Perzselő a forróság, amelyet csak az állandó szellő tesz elviselhetőbbé. És az illatok? Hihetetlen! A friss gyümölcs, a fűszerek, a sós óceán illata és a falvak közelében a szegénység lehangoló szaga keveredik…

Ez Afrika!

Amikor télből a nyárba érkezünk, a hirtelen megtapasztalt magas páratartalom és forróság a gyakorlott utazót is megszédíti. A repülőtér épületében összezsúfolódott tömeg várja, hogy a lepedőnyi vízumigénylő lapot kitöltve – akár kétórás sorban állás után – végre kifizethesse az 50 dolláros vízumdíjat és megkapja a belépéshez szükséges pecsétet az útlevelébe. A reptér egyetlen, rozoga épületéből kilépve árusok, és a némi borravalóért készségesen segítő csomaghordók között találjuk magunkat. Ha nincs előre leszervezett transzferünk a szállodáig, garantáltan találunk jelentkezőt, aki elvisz bennünket. Az akcentust leszámítva mindenki elég jól beszél angolul. Legalábbis akikkel egy átlagos turista kapcsolatba kerül.

Mint a legtöbb afrikai ország, Zanzibár is túlbürokratizált és tele van olyan szabályokkal, amelyek többsége kizárólag azt szolgálja, hogy egy kis extra pénzt lehessen kiszedni helyiekből, de még inkább a tájékozatlan turistákból. Mindenhez engedély kell. Zanzibárban baloldali közlekedés van, de nem csak emiatt nem vezethetünk megszokásból. Hiába van nemzetközi jogosítványunk, szükség van egy helyi vezetői engedélyre, amely csak orvosi vizsgálattal és egy írásbeli teszt kitöltésével szerezhető be. Ennek hiányában valamennyi rendőri ellenőrzőponton számíthatunk kisebb összegű – alkudozásunktól függően 5-20 dolláros – bírságra, amelyért még csak elismervényt sem feltétlenül kapunk (mert az nyilván éppen elfogyott).

Aki európai normákra számít, az csalódni fog. Ez Afrika! A megszokott szabályok helyett viszont van a korallzátonyokon megtörő, fodrozódó végtelen óceán, hófehér homok, trópusi növényvilág és vannak barátságos – néha rámenős – zanzibáriak. Lélegzetelállító szépség és kilátástalan nyomor. Ez Afrika! Szerelem vagy gyűlölet. Vagy elvarázsolja, vagy teljesen kirabolja a lelked. Nincs középút. A végletek földje ez.

Zanzibár a látogató szemével

Zanzibár egy Afrika keleti partjánál fekvő, két szigetből álló szigetcsoport. Tanzániához tartozik – Tanganyikával egyesült 1964-ben, miután felszabadult a brit gyarmatosítók uralma alól –, de saját parlamentje és elnöke van. Területe nagyjából feleakkora, mint a mi Vas megyénk, lakóinak száma meghaladja a másfél milliót. A hivatalos nyelv a szuahéli és az angol, valutája a tanzániai schilling, de a dollárt és az eurót szinte mindenhol elfogadják. Zanzibár fővárosa – és valójában az egyetlen város – a szigettel azonos nevű település a nyugati parton.

Óvárosa Stone Town (Kőváros) – mely a szigetet körülvevő korallzátonyokról kapta a nevét – az UNESCO Világörökség része. Házainak többsége jó kétszáz éve épült. A városkép azóta sem sokat változott, így látogatásunk felér egy időutazással. De nem csak az egykori épületek maradtak fenn, hanem a zanzibári kézművesség hagyományai, amelyek közül a leghíresebbek a különleges – a ház tulajdonosának gazdagságát, a közösségben betöltött rangját hirdető – faragott ajtók. A legrégebbi, ma is látható darab 1694-ben készült.

A városban járva felkereshetjük az egykori rabszolgapiacot, de kihagyhatatlan látványosság a nyüzsgő bazár és a piac, ahol megtudhatjuk, miért is nevezték-nevezik Zanzibárt a fűszerek szigetének. Elzarándokolhatunk Freddie Mercury szülőházához, mint megannyi idelátogató turista, miközben a helyiek nem sokat törődnek a világ egyik legnagyobb rockbálványának emlékével. Stone Town-tól nagyjából fél óra motorcsónakkal a Börtönsziget, amely egykoron a renitens rabszolgák gyűjtőhelye volt. Talán ennél is érdekesebb, hogy a sziget az óriásteknősök otthona. Nem ritka közöttük a háromszáz éves példány.

Zanzibár álomsziget. Pazar szállodák, fa- és bambuszépületek, árnyékos ligetek, pálmafák várják a Paradicsomba érkezőket. Fantasztikus kiszolgálás, ínycsiklandó svédasztalok, koktélok, hófehér tengerpart, türkiz tenger, égszínkék medencék. Légkondicionált bungaló, színes virágok, fűszererdő, kendők, ruhák, ékszerek. Színes-szagos kavalkád, mely csak arra vár, hogy elkápráztasson és elkényeztessen bennünket. Ma már elegendő egy jobb minőségű kamerával szerelt mobiltelefon, amely ott lapul a zsebünkben és hazahozhatjuk vele a megélt különleges pillanatokat.

A helyiek, különösen a gyerekek szívesen pózolnak a kamerának, de az illendőség – és a konfliktusok elkerülése – miatt mindig kérjünk engedélyt a fotó elkészítésére.

Az óceánpart mindenhol szabadon, akár több kilométer hosszan bejárható, így könnyen találkozhatunk és beszélgethetünk helyiekkel. A parton számos árus kínálja portékáját az afrikai kendőktől kezdve, a bőrből, kőből, kagylóból kézzel készített ajándéktárgyakon, ékszereken át a festményekig. Némi pénz fejében bármihez hozzájuthatunk. Tényleg bármihez! A szállodák óva intenek az egyéni utazgatástól, hiszen a „beach boy”-ok által kínált szolgáltatásokért senki, semmilyen garanciát nem vállal. Ha a megbízhatóságot keressük, a szállodánkban ajánlott – és persze drágább – turisztikai szolgáltatóval fedezzük fel a szigetet. Ha kicsit bevállalósabbak vagyunk, spontán választhatunk a parton kínált megannyi program, búvárkodás, naplementében hajózás, fűszerültetvény látogatás között. És persze alkudozzunk! Mindenre, mindenhol, hisz legtöbbször az elsőre kapott ár töredékéért szerezhetjük meg a vágyott portékát vagy kirándulást.

A parton könnyen összefuthatunk maszáj harcosokkal, akik Tanzániából vagy Kenyából települtek át, hogy apró ajándéktárgyak árusításából vagy a turisták elkápráztatásából származó keresményükből tarthassák el otthon maradt szüleiket, testvéreiket. Csillagos éjszakán, teliholdkor tüzek gyúlnak, amelyek mellett megnézhetjük a maszáj harcosok monoton kántálásnak hangzó énekkel kísért, jellegzetes ugráló táncát. A maszáj büszke, harcos nép, amely nemcsak a saját területét és marháit védte egykoron, de rablóhadjáratokkal a szomszédos törzseket tizedelte, most a tradícióikról, mit sem tudó európai turistákat szórakoztatja álló nap.

Zanzibár másik arca

Az ötcsillagos resortokon, gondosan ápolt buja trópusi parkokon túl van a zanzibáriak valósága. Az a nyomorúságosan szegény afrikai valóság, amelyben a kilátástalanság ellenére mégis igazi mosolyt, sőt boldogságot sugárzó emberekkel találkozhatunk, akik nem tudják, mi az a hó, hol van Párizs, nem értik, mire való az árfolyam vagy a télikabát.

Ha zanzibári vagy mindennap láthatod a páratlan afrikai naplementét, mindennap halászhatsz az óceánban, tizenévesen gyereket szülsz, 20 fokban náthás leszel, és ha szerencsés vagy egy hónapban akár 40-50 ezer forintot is megkereshetsz, amellyel már eltarthatod az egész családod, miközben a többség mindössze havi 15 ezer forintnak megfelelő schillingből él.

Ha zanzibári vagy, az orvos ingyen megmondja, hogy milyen betegséged van, de a kezelésért és gyógyszerekért súlyos összegeket kell fizetned, így várható életkorod alig haladja meg a hatvan évet.

Ha zanzibári vagy arról álmodsz, hogy gyermeked elvégzi az iskolát, továbbtanul és lesz reménye egy jobb életre, hogy talán Európában vagy Amerikában csinálhatja meg a szerencséjét. Ha zanzibári vagy biciklivel vagy robogón közlekedsz, sosem kapcsolsz villanyt, mert nincs. Nem tartasz bútorokat, hacsak nem a fővárosban élsz, és a sárból, vesszőből ragasztott kunyhódból akár kilométereket is hajlandó vagy gyalogolni, hogy valamelyik távoli szomszédod tévéjén, földön ülve nézhesd az Afrika Kupát.

Ez Afrika! Szerelem vagy gyűlölet. Vagy elvarázsolja, vagy teljesen kirabolja a lelked. Nincs középút. A végletek földje ez.