Néha zavarosnak látom, amit írok… – írja Csatári Erika –, ugyanúgy, mint az életünket. „Pedig ha elmúltál már ötvenéves, valószínűleg van gyereked, s a korod szerint akár unokád is. Unod az addig megszokott rutint, a munkahelyeden, a mindennapokban… Érzed, hogy belefásultál, és ha nem változtatsz azonnal, idegfrászt fogsz kapni. Csomagolsz, mert úgy érzed, senkinek sincs rád szüksége, a gyerekeid saját világot teremtettek maguk köré, ritkábban csöng még a telefon is, elvégre ott a face, látják, látjuk, nincs változás, ergo nincs baj!”

16-17 évesen kezdett el írni… A mese volt az első, ami magával ragadta… „Magamnak mindig adtam esélyt!” Elmész, mondjuk Ciprusra, nyelvtudás nélkül, persze ott is történik valami… hazajössz, és írni kezdesz, mi mást, mint mesét, hogy az iker fiúunokáid megtapasztalják a saját fantáziádban életre kelt állatokat, írsz tehát, szövöd a mesét, míg egyszerre csak készen vagy! És azt mondja az elsőszülötted: Te, ez jól sikerült… Elolvassa ez a barátnő, az a barátnő, és talán az elfogultságtól: de egyik sem mondja, hogy sz*r.

Csatári Erika Szolnokon született, ötvenkilenc évig ott is lakott! Az esély, amivel mint életajándékkal bánni akar, jár neki… Mert magának mindig adott esélyt, amit maga teremtett! „Az egyik fontos állomást az életemben a gyerekeim jelentették, de persze az egyik megnősült, a másik férjhez ment, a legkisebb szintén távolra kerül az iskola miatt. Én pedig az esélyeimen kezdtem gondolkodni, mert azokat nekem, magamnak kellett megvalósítanom!”

2021 szeptemberében megjelent a mesekönyv, Az ikrek állatbarátai címmel. Második könyve kalandregény, a kiadó még dolgozik rajta, azt szeretné, ha az idén az üzletekbe kerülne… Talán karácsonykor. Novelláskötete Lénáról szól, aki ízig-vérig a természet gyermeke. Bemutatja, hogy mi minden történhet egy ötéves lurkóval faluhelyen a négy évszakban. A negyedik könyvét a ciprusi kalandjaiból írja meg, főhőse a barátnője lesz… ebből már bekértek egy fejezetet olvasásra.

Szenvedélyének, az írásnak mostanában csak kisebb-nagyobb megszakításokkal tud hódolni, mert: „közben Isten úgy gondolta, hogy ad nekem egy kis karitatív feladatot is.” De erről nem akar többet mondani, inkább mozgalmas élete fonalát gombolyítja tovább: „Férjemmel és kisebbik lányommal elköltöztünk onnan, ahol ötvenkilenc évig éltem… Néhány hete Zalaegerszeg közelében, egy tüneményes faluban élünk. Nem érdekel, hogy hány éves vagyok... lassan hatvan. Változtattam addigi megszokott életemen, mert arra tanítottam a gyermekeimet is, hogy ha éreznek valami enyhe vagy erős nyomást a gyomruk tájékán, azonnal lépjenek ki abból a kapcsolatból, legyen az akár munka-, akár emberi, akár társas… mert onnantól már nem inspiráló, hanem romboló hatással lesz a testre, lélekre, pszichére… Na, így nem akarok élni!”