A vásárlás jócskán mást jelent már, mint a létfenntartáshoz szükséges tárgyak, alapanyagok beszerzését. Életforma, kikapcsolódás, egy társadalmi berendezkedés vagy talán korszak emblematikus tevékenysége. A fogyasztás a gazdaság hajtóereje – halljuk lépten-nyomon a megfellebbezhetetlennek tűnő közgazdasági tételt –, hiszen az állandó növekedés, a fokozódó termelés nem csupán egy vállalatnak, de egy nemzetgazdaságnak vagy akár a nyugati civilizációnak is létkérdés. Nos, a versenynek kétségtelenül vannak vesztesei is, és most nem a válságban megnyomorodott sorsokra gondolunk, hanem az életforma áldozataira.

A nyolcvanas évektől vált széles körben ismertté, hogy a vásárlás függőségként is megjelent, és ma már tudjuk, hogy nem is elhanyagolható addiktológiai jelenségről van szó.

Mennyire komoly?

Akármennyire furcsa, csaknem száz éve figyeltek fel a kényszeres vásárlás létezésére, Emil Kraepelin már 1924-ben jellemezte a boltkórosságot. Állítólag Marie Antoinette, Jacqueline Kennedy Onassis és Diana hercegnő is a vásárlás rabja volt, ám ez inkább bulvárértesülésnek, mint orvosi diagnózisnak számít.

Az Egyesült Államokban évtizedek óta kiterjedt vizsgálat folyik a témában, elsősorban azért, mert az – orvosi kifejezéssel élve – oniománia az USA-ban okozza a legnagyobb problémát. Ott a lakosság mintegy 6 százaléka érintett, bár a betegség definíciójának különbségei miatt helyesebb 2–16 százalék közé tenni a vásárlásfüggők számát. Elsősorban természetesen a nőket sújtja, ám egy 2006-os vizsgálat kimutatta, hogy a férfiak is egyre nagyobb számban válnak áldozattá: jelenleg az erősebbik nem 10 százaléka gyengül el egy kis shopingolástól. A nők elsősorban ruhákat, ékszereket, kozmetikai termékeket, cipőket, a férfiak inkább műszaki és elektronikai cikkeket vesznek előszeretettel.

Magyar lelet

Magyarországon először 2007-ben vállalkoztak rá, hogy kutatásokat folytassanak a kényszeres vásárlás hazai helyzetét illetően. A Budapesti Corvinus Egyetem és az ELTE Addiktológiai Tanszéki Szakcsoport szakemberei 2710 embert kérdeztek vásárlási szokásaikról, ez alapján pedig megállapították, hogy a felnőtt lakosság körülbelül 1 százaléka veszélyeztetett a vásárlási függőség szempontjából. Érdekes – ugyanakkor a megállapítás összecseng a külföldi vizsgálatok eredményeivel –, hogy a családi jövedelem és általában az anyagi helyzet nincs kapcsolatban a probléma feltűnésével, azaz nem a tehetősek betegségéről van szó.

Honnantól függőség?

Előfordulhat, hogy egyszer-egyszer vigasztalásként fordulsz a vásárláshoz, vagy egyszerűen úgy érzed, megérdemled, hogy egy kicsit kényeztesd magad. Ennek nincs köze az oniománia nevű kényszer- vagy szenvedélybetegséghez. A függők közös jellemzője, hogy nem maga a tárgy az érdekes a számukra, sok esetben a lakásuk tele van ki nem bontott csomagokkal, címkézett ruhákkal. Nem a termékre vágynak, hanem a vásárlás nyújtotta örömre.

Általános megfigyelés, hogy depresszió, szorongás, kényszeres személyiségjegyek társulnak a vásárlási kényszerhez, maga a vásárlás pedig – ha csak ideig-óráig is – feloldást kínál a negatív érzelmi állapotból. A „vásárlási aktust” követően persze a mámor is tovatűnik, sok esetben súlyosbítva a helyzetet az egyre vészjóslóbb anyagi zavarral. Ilyenkor egy következő vásárlás jelentheti kiutat, ami valójában nem más, mint egy ördögi körben tett újabb lépés.

Ha egy lélekromboló veszekedés vagy munkahelyi kudarc után a plázában vigasztalódsz, még nem vagy függő, ez a magatartás azonban állandósulhat, bejáratott válaszreakcióvá válhat: ezt fontos tudatosan megelőzni.

Minták

A vásárlásfüggés kialakulását nem véletlenül tekinthetjük jelenkori társadalmunk melléktermékének. A jutalmazásra épülő pedagógiai módszerek – melyek félreértelmezve a pozitív megerősítést, tárgyi jutalmakkal próbálják letudni a gyereknevelést –, a média magas fordulatszámon működtetett reklámgépezete, a hihetetlenül csábító termékbőség mind egy olyan rendszer részei, mely könnyen elhiteti velünk, fogyasztókkal, hogy a vásárlás boldogít.