Szabadidő

Morrison, Hendrix, Joplin
"…harcos voltál. Sötét, dohos szagú múzsa. Elhalványodtál.” Írta Jim Morrison a Rolling Stones fiatalon elhunyt gitárosáról. Írhatta volna Hendrixről, Joplinról és saját magáról is.

Otthonom kapujától a Vadvirág nevű kocsma ajtajáig átlagos péntek délutáni autóforgalommal számolva nyolc és félszer hallgathatom meg Joplintól a Me and Boby McGhee-t, s gyakran meg is teszem.

Bármikor legmélyebb – akár részeg – álmomból felébresztve is elfogadhatóan lebőgőzöm Hendrix életművének legalább a felét.

Jövő héten esedékes párizsi villámlátogatásom kapcsán az első terv, ami eszembe ötlött, az volt, hogy tiszteletemet teszem Morrison sírjánál, ahol (miképp Párizsban sem), nem jártam még soha.

Annak fényében, hogy mindhárman negyvenhét éve halottak, legalábbis a szó anyagi értelmében, e három közlés cseppet sem magától értetődő. Nem vagyok a kortársuk, hisz apámnál is idősebbek lennének néhány évvel, így nemzedéki bálvány mivoltuk nem indokolja a fentieket.

"A világot akarjuk és most!" (Jim Morrison)

Talán tizenkét éves lehettem, amikor ellenállhatatlan kényszer lett úrrá rajtam, hogy előrukkoljak valamivel, ami jobban kihozza apámat és anyámat a sodrából, mint az abroszra kent lekvár, vagy a ronggyá rugdosott tornacipő. Három évvel később beszereztem egy felvételt, ami szavamat szegte, felkavart, s addig ismeretlen ízeket lopott számba és szívembe. Barátom apukájának kislemezén, amiről másoltam, az állt, Jimi Hendrix: Hey Joe. Hát ez meg kicsoda, kérdeztem magamtól a borítót forgatva, míg sercegni nem kezdett a tű, s fel nem csendült az összetéveszthetetlen, alattomosan mérgező gitár-riff, és én csak álltam némán, nyitott szájjal és azt gondoltam, na itt van, ezzel befűtök otthon a Királynak és a gombafejűeknek.

Otthon azonnal befűztem a szalagot rettenetes Unitra magnómba, ütközésig csavartam a hangerőt, és vártam a hatást. Először nem történt semmi, háromszor is meghallgathattam a „szökött néger fegyenc balladáját”, mígnem a nagyszobából egyszer csak olyan hangok söpörték el kisded hangberendezésemet, melyek alapján a tévedés kockázata nélkül feltételezhettem, hogy kitört a háború, s lakásunkon épp egy tankhadosztály halad át. Elképedve, óvatosan nyitottam az ajtót, de csak apámat láthattam vigyorogni DX-4000-es Akai magnója és két irdatlan hangfalának háromszögében.

  

– Hendrix, mi?! – üvöltötte a fülembe közvetlen közelről. – Hát tessék, hallgasd!

Csak álltam és tátogtam döbbenten az Are you experienced hangorkánjában. A karom csendesen libabőrözött. Örökre letettem arról, hogy apámat valaha is, bármivel is meglephetem. Félretettem addigi fenntartásomat zenegyűjteményével szemben, mellé ültem a „bítfelszerelés” elé, és úgy is maradtunk hónapokig. Apám kezében kéken füstölt a mezítlábas Symphonia, bokája mellett a padlón mindig egy sörösüveg, ő pedig álmodozón, szomorúan nézett valahová mögém, a falakon túlra, miután a nekem szóló rövid ismertetők után elmerült egy-egy bluesban, balladában, harsány rock and rollban. És átrágtuk magunkat a „részeges lányon”, a „gitárkirályon” és a „gyíkok fián”, vagyis hát ők rágták magukat belém, s alighanem halálomig magamban hordom majd mindhármukat.

De honnan ez az erő? Mi táplálja a belőlük kicsapó tüzet majd negyven év múltán is, amikor már senkinek sem kell a szabadság, a függetlenség, amikor már senki nem akarja megváltoztatni a világot, amikor a büszkeségünket és méltóságunkat kétségek nélkül elcseréljük egy marék pénzre, néhány tévésorozatra és mindenek előtt kényelemre? Joplin, Hendrix és Morrison – sok harcostársukkal egyetemben – látszólag vesztettek, szellemiségüket, álmaikat, példájukat maga alá gyűrte a fogyasztói gazdaság. De ha így is van, szívesen gondolunk rájuk és a hatvanas évekre, ahogy reménnyel emlékezünk minden szabadságharcra és forradalomra, amik végül elbuktak, mégis képesek voltak megbetegíteni és lassú halálra ítélni a zsarnok birodalmakat. Dacosan hisszük, hogy „megmaradtak magnak hó alatt”.

A hatvanas évek az utolsó nagy, átfogó támadás volt az ostobaság, a képmutatás, a haszonelvű világ és az értelmetlenül, tömegesen boldogtalanul élt élet ellen. Ellenkultúrának nevezték, és az is volt. Hendrix gitárjátéka, Joplin énekmodora és Morrisson gondolatai vadonás újszerűnek tűntek, szokatlanok és gyakran megdöbbentőek voltak. Túlfűtött, szenvedélyes előadásmódjuk önmagában is üzenet volt. „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, és halj meg fiatalon!”. E szavakat Joplinnak tulajdonítják, de mondhatta volna bármelyikük, és a hatvanas években mondhatta volna akár a legutolsó sorban ácsorgó zenehallgató is.

De ők hárman be is tartották az utolsó betűig. Szokás együtt emlegetni, úgy is, mint a rock első három nagy halottját. ’70. október 4., ’70. szeptember 18., ’71. július 3. Halálukról – ahogy az már lenni szokott – mindenféle találgatás, fikció, összeesküvés-elmélet kapott szárnyra. Bizonyítani nem lehet őket, ahogy az ellenkezőjüket sem. De akár igaz, akár nem, semmiképpen sem istentől elrugaszkodott gondolat, hogy a CIA ölte meg őket. Miért is ne? A hetvenes évek elején még nem lehetett senki biztos az ellenkultúra kifulladásában, s a megelőző évek vihara igenis aggodalomra adhatott okot a fennálló társadalom haszonélvezőinek és kiszolgálóinak körében.

Ők hárman igen nagy hatású és népszerű előadók voltak. Fittyet hánytak az elvárásokra, megtagadták a kijelölt utat, újat törtek maguknak, s nem igyekeztek a hatalom kedvében járni, sőt. Semmiben sem értettek egyet az amerikai kormányzattal, tehát nem értett egyet egy egész generáció. És a hatvanas évek zenéje összefonódott, sőt szinte egyet jelentett a lázadással és ellenállással úgy politikai, mint minden egyéb téren. Lázadni pedig bőven volt (ma is lenne) mi ellen nyugaton és keleten egyaránt. Az igazán elhanyagolható, hogy a két rendszer maga is szemben állt egymással, s hogy nyugaton veszedelmesen baloldalinak, keleten pedig dekadens nyugati mételynek bélyegezték a beat-et.

„Mi ez a pimasz hangoskodás?!” üvöltötték a Rajnán innen és túl, és egy egész generáció vált egy csapásra internacionálissá. Akarta ezt kelet, akarta nyugat? Dehogy. A másik világot szívből gyűlölő, kétségek és gondolatok nélküli hazafiakat kívántak nevelni mindkét oldalon. És aki ennek útjában áll, annak pusztulnia kell! „Miss Brown, húzza fel a sliccemet, úgy sem fog felállni, amíg ez a zsíros hajú söpredék… keresse elő nekem a CIA számát!” Elképzelhető? Szerintem igen. A szomorú igazság valószínűleg mégis az, ami az orvosi jelentésekben áll, Janis túladagolta magát, Jimi (önkéntes drogelvonó-kúrája sokadik hetében) túl sok vörösborral locsolta meg a túl sok altatót és öntudatlan álmában belefulladt a hányadékába, Jim pedig belőve szívinfarktust kapott a fürdőkádban.

A drog? Hát mindig ide lukadunk ki, ha róluk van szó?! És a téma körül túl sok az okoskodás. Ki nem szívott, vagy lőtt a hatvanas években? Sokan rá is mentek. Joplin, Hendrix és Morrison is. Piával kezdték mindhárman, aztán jöttek a nehezebb szerek. Végül belehaltak. Hendrix ugyan hetek óta tiszta volt már, egyedül próbált lejönni a szerről, de áttételesen mégiscsak a drog áldozata lett. S hogy miért téptek? Mert olyan útra léptek, amin csak kevesen bírnak végigmenni.

Klasszikus Johnny B. Good történet az övék: a szegény vidéki srác gitárjával a hátán a városba utazik és ott naggyá lesz. Eddig tart Chuck Berry dala. De a szegénységével együtt önmagát is valahol maga mögött hagyja. Kicsúszik lába alól a talaj, rákap az italra, aztán a drogra. Amikor azzá váltak, akiről azt gondolták, hogy válni szeretnének, rá kellett döbbenniük, hogy elvesztették eredeti önmagukat. Mindehhez hozzájön a turnék feszültsége, a folytonos utazás fáradalmai, a hajtás, a stressz. Hatalmas súlyok, saját démonok. És mi kell a közönségnek? Nyilván nem egy gyenge, szorongásait szerekkel tompító, legyengült szervezetét amfetaminnal támogató bálvány, sokkal inkább az önpusztítás ördögi tüzében önmagát emésztő mártír, egy kitágított tudattal új zenei utakat, lehetőségeket kereső művész.

Piedesztálra emelt, félistenként tisztelt sztárok voltak ők, de semmiképp sem „bölcs vezérek”, sem „szentek”. Nem is akartak soha annak látszani, sőt, sok egyébbel egyetemben a tekintélyelvűség ellen is síkra szálltak. A beat-et, az ellenkultúrát sem ők vajúdták világra, csupán nagyszerűt, kivételeset alkottak a keretein belül és a kereteit kitágítva. Annak alapján, amit letettek az asztalra, méltán váltak egy kor jelképeivé, nemzedékük bálványaivá, ha tetszik guruivá. Véget ért velük egy korszak, vagy egy korszak végetértével haltak meg? Legyen kinek-kinek tetszése szerint, azt mondják, az igazság mindig valahol középen van.

„Zene, szép zene, ujjamban lángol, táncol…” (Jimi Hendrix)

Az autóban belökök egy cédét, ütközésig tekerem a hangerő gombját, hadd recsegjen, hadd szakadjon a membrán, megmarkolom a kormányt, talpam óvatosan a gázpedál fölé helyezem, úgy várom, hogy felcsendüljön az első hang, és akkor… indulás. Kettesben vagyok valamelyikükkel, és ilyenkor nem számít, honnan indultam, hova tartok, „úton lenni a boldogság, megérkezni a halál”. Hangjukkal, örömükkel és fájdalmukkal az égig repítenek, a másik pillanatban hat láb mélyre ásnak el, de ez is jó, fájdalmasan gyönyörű.

Korai haláluk által örökre fiatalok maradnak, de megmutatták, hogy a rövid élet is lehet teljes, s nem az itt töltött idő hossza határozza meg az élet értékét. „A szeretet csak megkopott szó, hamis ragyogás, másokért élni az valami más”, ahogy egy meglehetősen szabad Hendrix-fordításban áll. Ők – ha nem is tudatosan – másokért, értünk éltek, miközben a saját boldogságukat üldözték. Szenvedélyesen, szabadon, őszintén, mindig a pillanatnak élve és elfogulatlanul fogadva el az élet ajándékait. Keveseknek van bátorsága úgy élni, ahogy ők, azonban sokakban megvan a kellő mértékű ostobaság, hogy úgy haljanak meg. Hagyatékuk messze a nemzedéki bálványság fölé emeli őket, nyomaik immár a világ ékkövei.
Életükben nem váltak milliomossá, Joplin például kétezer dollárt hagyott hátra, amit a barátai és barátnői – kívánságának megfelelően – egyetlen bulin mulattak el.

„Óh, Uram! Vegyél nekem egy színes tévét
 Az élet oly szürke, hadd higgyem, hogy szép”
(Janis Joplin – M. McLure)

Jogdíjaikat régóta nem ők zsebelik be, hanem kiadóik és örököseik. Nem fizethetjük már meg, viszonozhatatlan ajándékként kell elfogadnunk, amit kaptunk tőlük. „…hé, haláltanár, hálám fogadd, hogy belém lehelted a bluesokat!” De egyvalamit megtehetünk. Megköszönhetjük mindezt azoknak, akik együtt voltak velük fiatalok, akik – akár keleten, akár nyugaton – résztvevői (így formálói is) voltak a hatvanas-hetvenes éveknek, akik magasra emelték és ott is tartották hármójukat, hogy mi – még ötvenen inneniek - is jól láthassuk és hallhassuk őket.
Hát… kösz!

szerző: Ötvenentúl.hu
éppen olvassák
01
Szabadidő 2019. FEBRUÁR Ki vásárol szex-shopban? Megnéztük!
Egy szombat délutáni bevásárlást kiegészítettünk egy apró kitérővel: szexshopba mentünk, hogy megtudjuk, kik járnak oda és miért.
02
Szabadidő 2019. FEBRUÁR Tom Jones újra Budapesten!
Az élő legenda, aki a modern popzene hajnalán kezdte karrierjét, de a mai napig megújulásra képes előadóművészként, szenzációs új lemezekkel és felejthetetlen koncertekkel ámulatba ejti rajongóit. Júniusban visszatér Budapestre.
03
Egészség 2019. JANUÁR Konyhai tippek 40 felettieknek
Fiatalon még megengedhetjük magunknak, hogy lazán vegyük az étkezést, de negyven felett szervezetünk másképp kezd reagálni mindenre, amit elfogyasztunk.
Menu