Egy Velence melletti kisvárosban, Quarto d'Altinóban kaptunk szállást, 3 percre a vasútállomástól. Felültünk a vonatra és 25 perc múlva a Santa Lucia pályaudvar ajtajából a Canal Grandén, Velence legnagyobb csatornáján pihentettük a szemünket.

Velencében az egyik legcsodálatosabb érzés, hogy nem kell sietni. Nincsenek dudáló kocsik, nem szembesülsz dugóval, mert a városban nem járnak autók. Csak a vaporettók motorja térített magamhoz, amikor azon merengtem, hogy ebben a városban nem kell egyszerre letudni a kötelező látnivalókat, hiszen elég közel van ahhoz, hogy többször visszatérjünk.

Gondola

Úgy indultam el Velencébe, hogy egyvalamit most nem fogok kihagyni: a gondolázást. Vágyakozásom a páromat is magával sodorta, aki az első híd alatt parkoló gondolással rögtön leállt alkudozni. Egy háromnegyed órás kis kört választottunk: szűk csatornákon keresztül siklottunk végig Casanova háza mellett vagy a Rialto híd, 1854-ig a Canal Grande fölött ívelő egyetlen átjáró alatt. Bár nem igényeltük, hogy a gondolás énekeljen, talán azért, mert aznap az első utasok voltunk, ráadásként dalt is kaptunk.

A gondola maga hihetetlenül kényelmes és biztonságos jármű. Gyermekeink egy-egy fotó kedvéért föl-alá szaladgáltak, mégsem kellett attól tartanunk, hogy a vízben végezzük. Nemcsak a párnás ülésekbe, hanem Velence őszi színeibe is belesimulhattunk. Fölöttünk hol elszürkült, hol vibrált az ég, jöttek-mentek a felhők, újabb és újabb árnyalatát csillantva meg a csatorna vizének és a palotáknak.

Egy kis történelem

Velence a lagúnák egyik nagy szigetcsoportjára épült a Kr. u. 5. században. A várost lombard hódítók elől menekülő rómaiak alapították, és a 9. századra dózse által vezetett önálló állammá fejlődött. Az első telepesek halászatból, sólepárlásból éltek, és földet műveltek. A szigetek néhány száz év alatt annyira túlnépesedtek, hogy kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni. A szárazföldről hordott földdel, kővel kezdték feltölteni a területet, s a szigetek közötti szorosok egyre keskenyebbekké, csatornákká szűkültek.
A 15. századig Velence a legerősebb európai tengeri állam volt, kereskedett Kelettel és Nyugattal, s közben fejlesztette saját iparát is (textilipar, csipkekészítés, üveggyártás, hajóépítés). A többször visszatérő pestisjárványok és tűzvészek miatt azonban hanyatlásnak indult. A folyamatot gyorsította, hogy a török hódítás következtében a Kelettel kiépített kereskedelmi kapcsolatok meglazultak. Velence végül 1866-ban csatlakozott az Olasz Királysághoz.

Terek, sikátorok – stukkók, mennyezetek

A reggeli gondolázás után persze kijárt nekünk egy hamisítatlan olasz kapucsínó. Hulló falevelek, meleg napsütés, a játszótérré avanzsáló műemlék terecske remek választásnak bizonyult. Nem volt tikkasztó a hőség, nem volt zavaró a csatornák szaga, és a sikátorokban nem kellett a turistacsoportok miatt falhoz lapulnunk.

A sétával nem tudtunk betelni, hiszen korábbi Velence-képünket most csodálatos stukkók, nyitott ablakokon át kilesett barokk mennyezetek, cifra ajtókilincsek, a teraszokról kiszűrődő dallamok festették árnyaltabbá.

Miközben a 118 szigetet egybeforrasztó településen és a földdarabokat összekapcsoló 400 híd egyikén-másikán átkeltünk, mind mélyebbre került táskánkban az útikönyv. Megfeledkeztünk arról is, hogy a fenyőfa oszlopokra épült város folyamatosan süllyed, és erre a súlyos problémára még mindig nincs megoldás. Úgy éreztük, ez a csoda örökké tart.

Amit most néztünk meg

Bár a Guggenheim Múzeum modern gyűjteményét vagy a Galleria dell’Accademia 14–18. századi remekműveit nagyon szeretjük, ezúttal nem néztük meg őket. Ahogy a Dózse-palotát sem. Inkább a kis templomok felfedezésére indultunk, ahol fantasztikus meglepetésekben gyönyörködhettünk. A San Rocco (Szent Rókus-templom) Tintorettói, a Frari-templom grandiózus termei ugyanúgy hozzátartoznak Velencéhez, mint a számtalan apró templom faragott mennyezete vagy ősrégi keresztelőmedencéje.

Dózse-palota

Velencét évszázadokon át a Dózse-palotából irányították, és máig uralja a várost. A megválasztott dózse, Velence hercege, a 14. században emelt épületben vezette udvartartását, és itt elnökölt a tanács élén, amelynek feladata volt, hogy elejét vegye a dózse egyeduralmának. A második emelet gazdagon díszített tanácstermei, a falakon és mennyezeteken látható csodálatos festmények közül kiemelkedik Tintoretto Paradicsom c. műve.

A képnek otthont adó Nagy Tanács termet a tanácsban szavazati joggal rendelkező 1700 polgár számára tervezték. Velence múltjának sötét oldalára, a börtönbe és a föld alatti fogdákba vezet át a Ponte dei Sospiri, a Sóhajok hídja.

Szent Márk tér

Hiába volt Velencében kevesebb a turista, mint nyáron, a 175 m hosszú Szent Márk teret most sem tudtuk önfeledten élvezni. Bár csak 10 perces sorok álltak a Dózse-palota és a Szent Márk-székesegyház előtt, mégis soknak éreztük a tömeget. Az ég kékjét visszatükröző székesegyház azonban rabul ejtette figyelmünket: a keleti és nyugati hatások, stílusjegyek keveredésének, tökéletes ötvözetének láttán a szemlélő megértheti a velencei karakter lényegét.

A 9. és a 19. század között folyamatosan formálódó bazilika a díszítő burkolás művészetének csúcspontja. A sötét, misztikus belső tér mozaikjainak területe összesen 4000 m2. A dekoráció nagy részét Velence virágkorában zsákmányolták, vagy jó esetben ajándékként érkezett ide. Közülük külön is említésre méltó a négy 4. századi, aranyozott bronzoló a főbejárat fölött.

Visszaút vaporettóval

A Sóhajok hídjával szemben most mi is sóhajtottunk egy nagyot, mert éreztük, hogy erőnk megfogyatkozott. A népszerű vízi buszra, Vaporettóra ültünk, és végighajóztunk az S-alakban kanyargó Canal Grandén, miközben Velence legszebb palotáiban gyönyörködtünk. A dupla, osztott ívű vagy egymásba simuló velencei ablakok a gótika építészetét, a házak tövében látható kikötők, áruraktárak pedig a korabeli közlekedési, kereskedelmi gyakorlatot idézték fel.

Amikor a pályaudvar mellett újra szárazföldet értünk, döbbenten tapasztaltuk, hogy ezúttal kimaradtak a kirakatok. A csodás velencei ékszerek, a muranói üvegtárgyak, csipkék, velencei álarcok most valahogy elkerülték a figyelmünket. Hát – most az egyszer szuvenír nélkül, de annál több élménnyel tértünk vissza szállásunkra!