Amikor 2016 májusában Dalmadi Andrea Prágában járt és elvetődött a Petrin-dombra, még nem tudta, hogy az elé táruló látvány szinte teljesen megváltoztatja majd az életét. Battle of The Nations, azaz Nemzetek Csatája – látta meg a feliratot és a sokaságot. Mint kiderült, egy sportrendezvény forgatagában találta magát, amilyet addig sosem látott. Ráadásul egy világbajnokságon, s látta ott lobogni a magyar zászlót is. Anélkül, hogy tudta volna, miről szól a sport, felült a lelátóra és csak ámult-bámult.

Középkori páncélzatot viselő csapatok vívták komolyan küzdelmeiket. De nem ám előre megkoreografált módon, hanem igazi csatát vívtak karddal, pajzzsal, valamilyen pontrendszer alapján. Azonnal magával ragadta a látvány. A páncélzatban meglátta a szépséget, a kardban az erőt. Megfogta, hogy e sportolók a XIII–XV. századi történelmet keltik életre, a harci és vívókultúrát emelik át a jelenbe, bemutatják nehézségét e sajátos küzdősporttá emelkedett harcmodornak, mely állóképességet, akaraterőt, bátorságot, kitartást kíván. Még nagyobb meglepetés érte, amikor a spanyol válogatott egyik tagja levette a sisakját, és kiderült, hogy a versenyző nő.

Andreát különben évtizedek óta szoros szálak fűzték a sporthoz. Futó volt, majd edző és sportszervező lett, és még ma, ötvenen túl is a Szolnoki Honvéd tájékozódási futója. „Egy csodálatos, új sportágat ismertem meg, buhurt a neve, első látásra a szerelmese lettem – emlékezik, majd el is magyarázza, hogy a buhurt eredetileg egy középkori, lovagi sport. Két, egyenlő létszámú, lovagokból álló csapat mérkőzött meg egymással, a cél az ellenfél lefegyverzése, foglyul ejtése vagy föladásra kényszerítése volt. A buhurt a valódi spotakció és a történelmi kulturális örökség egyedülálló kombinációja.

Karddal, páncélzatban

„Ma a buhurt a történelmi kardvívás elnevezése, a lovagi tornák hangulatát és a középkor fegyverzetét ötvözi a modern küzdősportok keménységével és szabályozottságával. Napjainkban a páncélos, full kontakt történelmi vívást nevezik buhurtnak – világosít fel. – A sportolók hosszúkardvívást tanulnak, majd a megfelelő korhű páncélzatban, szabályoknak megfelelően sajátítják el a küzdelmet. Leginkább a küzdősportokhoz, illetve a kardvíváshoz hasonlít. Csapat- és egyéni küzdelmek is vannak.”

Annyira érdekesnek, vonzónak találta a sportágat, hogy úgy érezte, másokkal is meg kell ismertetnie. Vagyis le kell fényképeznie, a felvételeket pedig megmutatnia minél több embernek. Így találkozott kíváncsisága, érdeklődése kamaszkora óta tartó hobbijával, a fotózással. „Első fényképezőgépem egy Smena Symbol volt, a hetvenes–nyolcvanas évek úttörőtáborainak, kirándulásainak, és SZOT-üdülős nyaralásainak állandó tartozéka – meséli. – Majd Olympus- és Nikon-gépekkel bővítettem a tudásom, és váltottam át a digitális fotózás világába. Elsősorban a mozgás, a dinamika érdekelt, ezért is foglalkoztam sokat a sportfotózással.”

2016-ban még egy Nikon P610-es gépe volt, de hamar rá kellett jönnie, hogy amit szeretne megörökíteni, ahhoz komolyabb, fejlettebb technikájú gépre van szüksége. A prágai világbajnokság után ugyanis elkezdte járni a magyarországi versenyeket, és éveken át, szinte minden hétvégén, reggeltől estig figyelte, tanulmányozta a buhurtversenyzők mozgását, stílusát – közben meg fotózott. 2017 végén egy Canon EOS 80D típusú fényképezőgépre váltott, két évvel később már egy Canon EOS 90D vázat vásárolt, s ma már négy különböző objektívvel fényképez. (Aki amatőr vagy profi fotós, mindezt tudja értékelni.) Fokozatosan tapasztalta meg, mire képesek kamerái, s tanulta meg, miként lehet minél tökéletesebben megörökíteni e látványos sportág küzdelmeit.

„Amatőr fotósként összes tudásomat latba vetve tettem próbára magam. Új kihívást és szépséget láttam meg e sportágban, és kíváncsi voltam, hogy sportfotózással miként tudom megörökíteni azokat a pillanatokat, amelyek a legkeményebb harcot mutatják, együtt az emberi akarattal, küzdelemmel, kitartással. Az akciójelenetek gyors váltakozása, a sportág mozgásrendszerének alapos megfigyelése nagy türelmet, kitartást, és folyamatos, hónapokon, éveken át tartó tanulmányozást követelt meg tőlem. Ma már tudom, mikor kell exponálnom egy remek kardszúrás vagy egy pajzsütés pillanatához. Valahol azt olvastam, hogy a sportfotózás akkor való neked, ha tele vagy érzelmekkel, ha a versenyben a győztes mámora, a vesztes fájdalma mellett észreveszed azokat a pillanatokat, amelyeket más nem. Nekem az a célom, hogy észrevegyem!” 

Elszántság, szorgalom, erős akarat

Felvette a kapcsolatot a Magyar Buhurt Szövetséggel, a Magyar Hosszúkard Sportszövetséggel, a Magyar Nemzeti Múzeummal, a Visegrádi Palotajátékok szervezőivel, a Diósgyőri Várban rendezett Középkori Forgatag, a Történelmi Vásárok szervezőivel, és számos hazai sportági egyesülettel. Rövid idő alatt meglátták benne az elszántságot, a szorgalmat, az akaraterőt, a sportág tiszteletét, szeretetét és egyben azt a tehetséget, amely sugárzik képeiből. Nem telt bele sok idő, és Andrea a magyar középkori történelmi fesztiválok, országos és nemzetközi buhurt-, valamint hosszúkardvívó-bajnokságok, sőt hagyományőrző rendezvények állandó meghívott fényképésze lett, sőt a Magyar Buhurt Szövetség felkérte hivatalos fotósnak is!

A hivatalos és a hivatásos azonban nem szinonimák, hangsúlyozza Andrea: tevékenységét társadalmi munkában végzi, képeiért nem kap honoráriumot, nagyon hálás, ha önkéntes munkáját utazási, étkezési hozzájárulással tudják segíteni. Már három alkalommal kísérhette el a magyar buhurtválogatottat a világbajnokságra. Nevét egyre többen ismerték meg idehaza és a nagyvilágban. Felvételei gyakran jelennek meg magazinokban, internetes médiumokban, sőt sokszor a különböző rendezvényeket hirdető plakátokon is az ő fotóival találkozhatunk. 2019 decemberében, a Magyar Nemzeti Múzeumban Harcosok feketén-fehéren címmel kamarakiállításon is bemutathatta képeit.

„2019-ben Szerbiában, Szendrő várában, fotós akkreditációmmal az a megtiszteltetés ért, hogy a 30–30 fős küzdelmeknél egyedüliként állhattam a karám mellett, mint fotográfus. Akkor megfordult a fejemben: 2016-ban láttam először ilyen versenyt egy lelátóról, pár évvel később pedig, 34 nemzet fotósai közül egyedüli magyarként, 52 éves családanyaként, ott állhattam egy világbajnokságon a versenyzónában, és öt méterről fotózhattam a küzdelmeket.” 

Történelmi kulturális örökség

Mit szól mindehhez a családja, s hogyan tekintenek rá a munkahelyén? Kezdetben szokatlan volt különleges, sok időt igénylő hobbija, de a lánya megérezte édesanyjában a kitartást, a szenvedélyt: „A lányom mindig biztat, dicsér, látja, hogy sohasem unatkozom.” Szakmáját teintve közgazdász, egy minisztériumban dolgozik, évtizedek óta költségvetési számvitellel foglalkozik. Kollégái kezdetben furcsállották, milyen fotótémának lett a szerelmese, de tetszenek nekik a képei, örülnek sikereinek.

Andrea a fényképezést annyira komolyan veszi, hogy nemrégiben fotográfus szakképesítést is szerzett, és tervei között egy fotóstúdió nyitása is szerepel. Régóta foglalkoztatta egy másik gondolat, így nemrégiben létrehozott egy csapatot, melynek neve: Medieval Backstage – Középkori színfalak mögött. „A projekt azért jött létre, hogy a hazai hagyományőrző mesterek, kézművesek, újrajátszók és buhurtversenyzők munkáját, hétköznapi életét bemutassa – meséli. – Fotóriportokat, kisfilmeket készítünk történelmi kulturális örökségeinkről. Terveink szerint minden hónapban szeretnénk egy-egy szakmát vagy csapatot bemutatni.”

Közben válóra váltotta egy másik álmát is: megtanulta a weboldalszerkesztést, így saját maga hívta életre honlapját, ahová rendszeresen tölti fel fényképeit a sportág és a sportolók népszerűsítése érdekében. Úgy érzi, érdeklődése, hobbija mára önálló projektté nőtt, ott rejlik benne a „kreativitás tárháza”. Eközben pedig továbbra is vallja: „A motiváció önmagában nem hoz sikert. Ami a sikerhez juttat, az te magad vagy, ahogyan fejleszted magad, ahogyan átrendezed az elméd.” De képesek vagyunk-e megújulni életünkben? „Igen! – feleli határozottan. – Csak elszántnak, kitartónak, és egy kicsit talán őrültnek kell lennünk…”