Béla a komolyabb, a megfontoltabb beszédű – érezni, hogy sokat volt vezető beosztásban, Zsuzsa a nevetősebb, de látni, hogy ők ketten egy jó páros: értik, érzik, és főleg szeretik egymást, ez egy családi vállalkozásnál nem rossz kiindulási alap.

Mindketten ugyanabban az egyházi fenntartású intézményben dolgoztak, ahol Béla volt az igazgató, ám egy püspökváltás után olyannyira elmélyültek a törésvonalak a házaspár és az új vezetés között, hogy Béla esetében a pszichés megterhelés fizikai betegségeket okozott. 

Felsőbb inspiráció

Vallásos családként definiálják magukat, aminek ebben az esetben egészen hihetetlen – sokak számára valószerűtlen – következménye lett. Sokat imádkoztak, aminek az lett az eredménye, hogy felsőbb inspirációt, isteni sugallatot kaptak: készítsenek sajtot! Mindezt úgy, hogy 50 éves korukig egyiküknek sem volt köze a mezőgazdasághoz. „Van, aki hiszi, van, aki nem, de így történt” – szögezi le vidáman, de határozottan Zsuzsanna.

A fentről érkezett iránymutatás után a terv testet öltött, ők pedig belevágtak. Először vásároltak egy sajtkészítő kezdőcsomagot és 10 liter tejet, és a konyhában elkészítették életük első sajtját, egy trappistát. „Nagyon jó lett!” – mondja érezhető büszkeséggel a hangjában Béla. Mindez a Covid alatt történt, amikor volt idejük átgondolni a hogyan továbbot, és kipróbálhattak egy-két sajtkészítő fogást. A gondviselés vigyázott rájuk.

Az első tesztelők a család és az ismerősök köréből kerültek ki, ők meg a visszajelzések mentén fejlesztették a tudásukat. „Ekkor még tanítottam egy másik iskolában, de elérkezett a pont, amikor el kellett döntenem, hogy hobbi magánsajtkészítők maradunk, vagy komolyabb méretben is belevágunk” – meséli Béla. Ám volt, amit a mai napig nem engedett el a „régi” életéből… Ha az olvasónak ismerős a házaspár családneve, annak minden bizonnyal az az oka, hogy Béla kézilabdaedzőként generációkat nevelt fel, nem is akármilyeneket. Három felnőtt válogatott, 10+ korosztályos válogatott és egy Bajnokok Ligája győztes játékos nevét jegyzik az almanachok, mint akinek Kerezsi Béla volt az edzője.

Sokfélét, de mindenből keveset

Visszatérve a sajtra: 18 és 32 év közötti gyerekeik támogatták a szülőket életük új fejezetének megnyitásában, Béla felmondott a tanári állásából és Kisvárdán, családi házuk pincéjében berendezték a száznegyven négyzetméteres üzemet, érlelővel, füstölő- és hűtőkamrával, és persze vettek néhány szép tehenet is.

Ezt így kimondani, leírni könnyű, ám „mindenért meg kellett küzdenünk, de ez így szép” – állítják egybehangzóan. Az útkeresés mellett volt egy-két sarokpont, amihez ragaszkodtak: kézműves sajtokat akarnak készíteni, nem iparit. Ma közel ötvenfélét állítanak elő – ahogy Zsuzsa mondja, ezek mindegyike őrzi a kezük ízét –, mindegyikből egy keveset. A trappista mellett chedart, parmezánt, olvasztani való svájci pásztorsajtot, vagy ahogy világhírű lett raclette-et, parenyicát, camembert, joghurtot, kefirt, krémtúrót, túró rudit – ezt persze máshogy nevezik –, csokis ordát, krémsajtokat, gomolyát, tejfölt, túrót, madártejet. Mindegyik mást „tud”, és a házaspár valamennyiről olyan élvezettel mesél, hogy az ember szinte érzi az ízeket a szájában. Melyik jó szalonnával, kolbásszal együtt grillezve, egy pohár fehérborral, ordával töltve, kirántva vagy éppen füstölve. Őket hallgatva új értelmet nyer Demjén Ferenc slágere, a Sajtból van a Hold…

Kimentek a piacra…

Egy dolog a sajtkészítés, és egy másik az értékesítés. Miután kinőtték a család-barát-ismerős kört, nagy levegőt vettek, és kimentek a piacra árulni. Ehhez beszereztek egy hűtőpultos büfékocsit – Terkának nevezték el –, és azóta ott vannak a Kisvárda és Nyíregyháza környéki rendezvényeken, piacnapokon.

Négy év telt el a kezdetek óta, hírük a kint dolgozó és hazalátogató magyarok révén mára eljutott Angliába, Ausztriába, jönnek hozzájuk a Felvidékről, Erdélyből. Egyre több sajttálat rendelnek tőlük rendezvényekre, születésnapokra. Amikor beszélgettünk, épp a Panyola Fesztről tartottak hazafelé, ahova egyetlen sajtkészítőként őket hívták meg.

A sajtok sokszínű világa

Sajtot kérek! – szólította meg Bélát egyik vevőjük a piacon. Béla nem nevette ki – több tucat tejtermékfajtából válogathatnak a vásárlóik – hiszen egy kicsit a missziójuknak tekintik, hogy fejlesszék a magyarok étkezési kultúráját, megismertessék a sajtok világának sokszínűségét. Kóstoltatnak, maguk kikísérletezte újdonságokat visznek a piacra. Olaszországban szinte alapélelmiszer a burrata – amit sós lében úszva árulnak –, nálunk szinte eladhatatlan. Béla nem esett kétségbe, megfüstölte a készletet. Azóta viszik, mint a cukrot.

Vissza akarják hozni a főleg Erdélyben népszerű, a ricottára hasonlító orda népszerűségét, és büszkén mesélik, hogy az a vevőjük, aki néhány hónapja még szóvá tette, hogy a Kerezsi trappista nem olyan, mint a bolti – még szép! – az már nem a boltba megy sajtért, hanem hozzájuk. Kialakult körülöttük egy sajtkedvelő közösség, amelynek tagjai ma már kifejezetten keresik az újdonságokat, és ez őket is inspirálja.

Mi a tanulság?

Zsuzsa és Béla szerint az a tanulság, hogy ha mérgező helyzetben vagyunk, akkor váltani kell. Olyan irányba kell kanyarodni, ami boldogságot és örömöt hoz, és anyagi biztonságot is teremthet. Mindez munkával jár, sok munkával, de az irigyelt sikeres embereknek sem volt mindig könnyű, ők is megvívták a maguk harcát.

Szerintük az a biztonságérzet, amit a számlán, hó elején megjelenő fix fizetés jelent, álságos. A példájuk azt mutatja, hogy enélkül is lehet élni, és ha az ember azt csinálja, amit szeret, akkor az felér egy főnyereménnyel.

Mit súgnának maguknak, ha visszamehetnének a múltba? – kérdezzük végül.

„Ha az utolsó előtti évek energiáit a gyerekeink egzisztenciájára, vállalkozásunk, életünk fejlesztésére fordítottuk volna, ma már olyan erős lenne a Kerezsi Sajt Manufaktúra, hogy tudnánk támogatni a közösséget is. Mindig is fontosnak tartottuk, hogy visszaadjunk a társadalomnak abból, amit kaptunk, támogatva például a hátrányos helyzetben lévőket, hiszen nem csak magunkért élünk. Ha a választott hivatásunkban megerősödünk, erősebb lábakon állunk majd, akkor nagyobb mértékben fogjuk tudni támogatni a környezetünkben az arra rászorulókat.”