Úti ajánlónk első részében kalandos útvonalon, lenyűgöző természeti és épített látnivalókban gazdag három nap alatt jutottunk el Tusnádfürdőre. A környék felfedezése, a Szent Anna-tó varázsa és az esti medveles izgalma után a Csíki-medence ikonikus települései felé vesszük az irányt.

Bárhol is járunk ezen a vidéken, történelmi emlékekkel, természeti szépségekkel és a mindennapokban élő népi hagyományokkal találkozunk. Érdemes megállni a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumnál, útba ejteni a csíksomlyói búcsújáróhelyet, vagy csak sétálni egyet a csaknem évezredes városban. Csíkszeredáról északkeletre, Gyimesbükk felé indulva érhetjük el az ezeréves magyar határt. A Tamási Áron-regényekből ismert világ valóságos képeskönyve ez, pláne ha szánunk rá pár napot, és alaposabban is megcsodáljuk a gyimesi hegyek világát.

A Csíki-havasok talán legszebb völgyében, a Tatros-völgyben járunk, a csángók földjén. A legenda szerint a gyimesi csángók a Moldva vidékéről húzódtak fel erre az erdős részre, és a 18. század közepéig ők voltak az egyetlenek, akik képesek voltak a Gyimesek vad hegyvidékein túlélni. Állattenyésztéssel és fakitermeléssel foglalkoztak, és foglalkoznak sokan még ma is. Az egykori Nagy-Magyarország keleti széle ez, ahol a csángók a maguk elszigeteltségében csodálatos kultúrkinccsel gyarapították a magyarságot. A Gyimesek lenyűgöző tájairól Orbán Balázs, 19. századi írónk, néprajzi gyűjtőnk sorai mondanak el talán a legtöbbet: „Ily tüneménynél, egy ily nagyszerű tájnál szebbet se Tyrol, se Svájcz nem tud felmutatni, s mi még sem ismerjük, még kevésbbé méltányoljuk e szép hazát. Kétségtelenül szép a Székelyföldnek lakott része is, de ki azt valódi nagyszerüségében akarja ismerni, annak be kell hatolni határhavasaink nagyszerü tömkelegébe, meg kell utazni azon gyönyörü hegyszorosokat, melyeket a teremtő mint e szép haza büv-utjait helyeze a határszélre, s csak akkor fogja azt egész nagyszerüségében, egész pompájában ismerni.”

A határvidék ma már történelmi nevezetesség. Az 1920 előtti országhatárra a Magyar Államvasutak egykor volt legkeletibb, 30-as számú őrháza emlékeztet, amelynek felújított épülete jelenleg egy kis vasúttörténeti múzeumnak ad helyet. Az őrház szomszédságában meredek lépcsősor, amelyen felkaptatva körbenézhetünk a Rákóczi-vár romjainak tetejéről. A határvédő erődöt 1626-ban, Bethlen Gábor építtette. Omladozó falait ma nagyrészt bokrok és fák borítják, s bár több elképzelés is született e történelmi emlék megmentésére és felújítására, eddig egyik sem valósult meg. A magaslatról rálátunk az egykori vámépületek romjaira, az 1782-ben ferencesek emelte Kontumáci kápolnára és az ezeréves határnak emléket állító parkra.

Gyógyvizek és gyógybarlangok

A Csíki-havasokban és a Gyimesekben túrázva a tekintélyes szintkülönbségeket alaposan megérezzük, amely után jól esik a pihenő. Székelyföld a passzív pihenésre is csodás környezetben kínál lehetőséget. Ehhez a két talán legnépszerűbb helyszín egymáshoz közel fekszik, így akár egy napba is sűríthetjük a látogatást Szovátán és a parajdi sóbarlangban.

Szováta Erdély (és egész Románia) legszebb fürdővárosa. A környék sós vize már a 16. századtól ismert, de csak az 1800-as évek végére lett jelentős turistacélpont. A figyelem akkor irányult a település felé, mikor beomlott itt egy hatalmas víznyelő, és egy majdnem öt hektáros tó jött létre. Ez a Medve-tó, az erdélyi „Holt-tenger”, melyben – magas sótartalma miatt – fürdőzők a víz színén lebeghetnek. Európa legnagyobb heliotermikus tava az utóbbi évszázadban a gyógyfürdőzés paradicsomá vált, köré gyógyszanatóriumot, ma is megcsodálható villákat építettek.

A Medve-tó mellett több hasonló, sós vízű tó is fellelhető a környéken, többükben fürödni is lehet. A turisztikai fejlesztéseknek köszönhetően ma már a legkülönbözőbb minőségű és árfekvésű gyógy- és wellness-szállodák, gyógykezelések és szórakoztató programok várják az idelátogatókat.

Akárcsak a szovátai sós tavak, a közeli parajdi sós barlang is különleges látni- és tapasztalnivaló európai léptékben is. A sóbányászat a középkorban Erdély gazdaságának egyik alapját jelentette, a sókitermelés regionális központja pedig Parajd volt. A parajdi sóréteg vastagsága mintegy három kilométer, a sóbányászat is ennek megfelelő nagyüzemi nagyságrendben folyt. Ami a bányászat után maradt, a gigantikus sóbánya ma a gyógyulni vágyók és turisták célállomása lett, akik buszokkal juthatnak el a felszínről a bánya gyomrába, és ámulhatnak a hatalmas, sós ízű falakkal határolt föld alatti termek gigantikus méretein.

Külön szabadidőközpont fogadja itt a látogatókat: szanatórium, kalandpark, játszótér, büfé és kápolna is elfér a hatalmas föld alatti terekben. A különleges levegőjű sóbarlang elsősorban a légúti betegségekben szenvedőknek jelent felüdülést, de a látogatók túlnyomó része nem is a gyógyulás reményében jön ide, csupán élvezni szeretné az elképesztő hangulatot, amit a parajdi sóbarlang kínál.

A Sóvidéken járva semmiképpen ne hagyjuk ki programunkból Korondot, a fazekasság erdélyi központját. Az itt lakók zöme valaha vagy fazekas volt, vagy a famegmunkálás valamilyen formáját űzte. Korond így a hagyományőrzés fontos központja lett. Keresnünk sem kell, a főúton autózva nagyon hamar szemünk elé tárul a korondi kirakodóvásár: a kerámiatermékek, fából készült kézműves eszközök és dísztárgyak mellett az élelmes kereskedők ma már tömegtermékeket, bóvlit is kínálnak.

Járjunk nyitott szemmel és érdeklődjünk, hol találhatunk, hol vásárolhatunk igazi népművészeti remekműveket, szép és praktikus használati tárgyakat. Ha nézelődés közben megéhezünk, az egykori vízimalomban a környék legjobb sült pisztrángját ehetjük. Ne hagyjuk ki!

Úton hazafelé

Ahogy hazafelé tartva, Marosvásárhelyen áthaladva búcsút intünk Székelyföldnek, még korántsem értünk kirándulásunk végére. A magyar határig bőségesen találunk csodálnivalót Erdélyben, a gondot ismét csak a bőség zavara okozza. A Tordai hasadék sziklaormai már messziről kirándulásra csábítják az arra utazókat. Bár a falak csak felkészült alpinisták számára mászhatók, egy gyalogtúrát bátran szervezhetünk a hasadékban. Érdemes elemlámpáról is gondoskodnunk, ha a hasadékban nyíló barlangok egyikében tennénk felfedezést.

Maga Torda település is útba ejthető, sőt, Torda bányája a parajdihoz hasonló élményt kínál. Az itteni gyógyközpont, akárcsak Parajdon, számos lehetőséget kínál a regenerálódásra, kikapcsolódásra, amfiteátrummal, teke- és golfpályával, de meglepő módon óriáskerékre is ülhetünk, illetve csónaktúrára is benevezhetünk a föld alatti vizeken.

Tordától egy órára sincs Torockó. Az egykori bányászközpont a betelepült székelyeknek köszönhetően szinte tisztán magyar település lett, ezzel a legnyugatibb „végvárként” őrzi székelyek hagyományait. Az 1129 méter magas Székelykő lábához simuló apró falu Néprajzi Múzeumában több órát is eltölthetünk a kézzel festett bútorok között, a torockói népviseletet megcsodálva. Torockón áll a történelmi Magyarország legrégebbi faháza, 1668-ból, de csodálatra méltó a temető is, ahol az egyedi torockói temetkezési szokásokon ámulhatunk.

A falu mellett magasodó Székelykő sajátos formája miatt – tavasszal és ősszel – Torockóban kétszer kel fel a nap: a horizont fölé úszó napkorong rövid idő után eltűnik a szikla mögött, hogy egy óra múlva ismét előtűnjön. Innen a mondás: Torockón kétszer van napfelkelte. Ha erőnkbe és időnkbe belefér, egy hosszabb túra keretében Székelykő tetejéről is megcsodálhatjuk a környéket. A kijelölt útvonalon haladva – a főtérről indulva, a kék jelzést követve – nincs szükségünk hegymászó tudásra és felszerelésre sem.

Kolozsváron át Bánffyhunyadon keresztül Nagyvárad felé vesszük az irányt. A Szent László királyunk alapította város Bihar-megye legnagyobb és legjelentősebb települése. A várban – az egykori monostor területén – megtaláljuk az alapító, Erdély védőszentjének sírját, amely ma keresztény zarándokhely. Szomorú tény, hogy a huszadik század elején a várost még 90 százalékban magyarok lakták, ma a lakosság kevesebb, mint negyede magyar ajkú. Az utcákat járva utunkba mindenhol magyar történelmi és építészeti emlékek akadnak. Nagyváradtól és Erdélytől a várost átszelő Sebes-Körös árnyas fái alatt sétálva veszünk búcsút.

Aki egyszer felfedezte, örökre rabja marad Erdélynek, és visszavágyik a székelyek világába, a mindennapokban tovább élő történelmi gyökerekhez, az erdélyi táj megunhatatlan csodái közé.