Morzsi reggel behozza az újságot, Csöpi mindig az ajtóban várja gazdáját, Néró már messziről megismeri a családi autó hangját, Alex segítőkutyaként kíséri gazdáját mindenhova…

Hosszan folytathatnánk a sort a csodás teljesítményt nyújtó kutyákról, pedig az ebek – legyenek bármilyen okosak is – valójában nem nagyon tesznek mást, mint használják velük született képességeiket: azaz különleges érzékszerveiket és genetikusan öröklődő kommunikációs zsenialitásukat.

A kutyák szaglása, hallása összehasonlíthatatlanul jobb az emberénél. A gazdáját a legváratlanabb időpontban is az ajtóban fogadó Csöpiről könnyű azt gondolni, milyen állhatatos jószág, egész nap az ajtóban várt bennünket. Az igazság azonban sokkal prózaibb: a kutya nemcsak élesebben hall, mint mi, de a zajokat is jól el tudja különíteni, így a lépcsőházból beszűrődő hangok közül pontosan kiveszi, melyik jelzi a gazdi érkezését, azt a pillanatot, amikor ideje odamenni az ajtóhoz…

„Pontosan tudom, mit szeretnél!”

Ám a kutyáknak nem is ezek az őseiktől örökölt, „emberfeletti” képességeik érdekesek, hanem azok, amelyeket nekünk, legjobb barátaiknak köszönhetnek. Azzal, hogy átvettük az evolúció, a természetes kiválasztódás szerepét az ebek életében, megváltoztattuk a faj intelligenciáját. Értelemszerűen az okos ebek okos kölykeit választottuk ki, s ezzel igen intelligens jószágokat hoztunk létre.

De négylábú társaink nemcsak eszesek, hanem jól is kommunikálnak. Lehet, hogy intelligenciájuk elmarad legközelebbi rokonaink, a törpecsimpánzok értelmi szintjétől, de több ezer éves együttélésünk alatt megtanultak kommunikálni velünk. Pontosan tudják, mit akarunk mondani nekik – még ha nem mindig hajlandók is úgy tenni, mintha megértették volna. Ezzel a tudással bizony nehezen behozható előnyre tettek szert a legokosabb állat címéért folytatott harcban.

„Mutasd meg, hol a jutalomfalat!”

Több etológus is elvégezte azt a kísérletet, amelyben a kísérleti kutyának két felfordított pohár közül kell választania, s a kiválasztott alatt talált finomság az övé. Igaz, csak az egyik rejt kutyakekszet, a másik üres.

Ha nincs ember a szobában, az ebek tanácstalanul téblábolnak, míg ha a kutató benn van, és rámutat valamelyik edényre, a kutya azt borítja fel a jutalomfalat reményében. Tehát a kutya tudja, hogy abban a pohárban van a keksz, amelyikre az ember rámutat. (Mindkét pohár kutyakekszillatot áraszt, hogy a tesztebek ne hagyatkozhassanak az orrukra.) A kísérlet két szempontból is érdekes: egyrészt akkor is működik, ha az etológus csak a szemmel mutatja, hol reménykedhet egy kis finomságban az eb. Ám ami ennél is izgalmasabb: a kutya akkor is a mutatott poharat választja, ha előzőleg látta, hogy a másikba került a jutalomfalat.

Tehát az ebek pontosan értik gesztusaink jelentését, és az embernek jobban hisznek, mint a saját szemüknek. Az pedig csak hab a tortán, hogy minderre nemcsak a felnőtt állatok, de a kölyökkutyák is képesek, tehát annak a tudása, hogy az emberi gesztusokra kell figyelni, a kutyák között genetikailag öröklődik.

„Ha nem látsz, rosszalkodhatok!”

Egy másik, igen érdekes kísérletben nem rejtették el a jutalomfalatot: a kutató lába elé helyezték, és a kutya azt a parancsot kapta, hogy nem nyúlhat hozzá. Nos, a kutyák egészen addig állhatatosnak és szófogadónak bizonyultak, amíg az ember szeme nyitva volt. Amint azonban becsukta a szemét, máris kezdődhetett a rosszalkodás. Az ebek kivártak néhány percet, majd győzött a finomság iránti vágy, hisz a gazdi úgysem látja… – És ez az, ami bizonyítja, mennyire okosak a kutyák. A legtöbb állat viselkedéséből ugyanis az tűnik ki, hogy úgy hiszik, ami előttünk van, azt látjuk is. A kutyák azonban pontosan tudják, hogy csak akkor látunk, ha a szemünk nyitva van. Ennek megfelelően azt is tudják, hogy ha mögénk kerülnek, nem tudjuk, mit rosszalkodnak. S bizony, ez az aprócska tudás az ember legokosabb – és leghuncutabb – barátjává teszi az ebeket.