A házban lakó idős asszonyt már több mint fél éve nem láttam, holott az elmúlt tizenhárom évben, míg élt a kutyája, szinte naponta találkoztunk, hol az utcán, hol a liftben, hol a kapuban, amikor éppen sétáltatni indult, vagy onnan tért haza.

A „Jaj, de régen láttam!” megjegyzésemre és a „Jól van?” kérdésemre elmondja, hogy kedvence elvesztése óta alig-alig mozdul ki a lakásából. „A kutya beosztotta az időmet, feladatot adott” – magyarázza, majd azt is hozzáteszi: mostanában csak tengeti az életét, a napjai üresen telnek.

Élnek maguknak?

Ahogy keserű szavait újra és újra, akaratlanul is felidézem magamban, eszembe jutnak más, hasonló korú távoli és közeli ismerőseim, akik – hozzá hasonlóan – céltalannak tartják az életüket, mert nem tudnak feladatot, rendszeres tennivalót, vagy örömöt, feltöltődést nyújtó programokat kitalálni nyugdíjas mindennapjaikra. Sokak a magányosságukba húzódnak vissza, mások „feleslegesnek” érzik magukat, mert a gyerekeik vagy az unokáik, akik felcseperedve elfoglalt, „önjáró” kis- és nagykamaszok lettek, már nem tartanak igényt a szolgálataikra. Mások fokozatosan belelustultak-kényelmesedtek a nyugdíjas életforma időtlenségébe (nincs időkorlát), vagy beletörődtek anyagi korlátaiba (nem engedhetnek meg maguknak egy színházi, mozielőadást, hangversenyt, kiállításbelépőt, egy kávézást egy régi baráttal, ismerőssel stb.), ezért inkább a négy fal között tengetik napjaikat.

Hacsak tehetjük, mozduljunk ki! Sétáljunk, kiránduljunk a szabadban.

Az sem ritka, hogy az időskori párkapcsolatukba zárkóznak be, amely azonban a közös étkezéseknél és a televíziónézésnél, esetleg közös bevásárlásoknál, orvoshoz járásnál tovább már terjed.
A hétköznapok szürkeségébe belenyugvók és a vélt vagy valós „korlátaikat” elfogadók valójában örömtelenül, egyik napról a másikra élnek, holott többségük bizonyára szeretne változtatni a helyzetén, monoton mindennapjain, mert sokan érzik, hogy a körülöttük kialakult légüres térből ki kellene végre lépniük, csak nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá.

Sohasem késő

Persze azért szép számmal ismerek olyan hatvan felettieket is, akik felmérték: a saját életterüket, kapcsolatrendszerüket is beszűkítik, ha nem találnak ki maguknak, tudatosan nem építenek bele az életükbe inspiráló programokat.

Az egyik kevésbé tehetős, képzőművészetet kedvelő ismerősöm például heti rendszerességgel keresi fel a magánglériákat, aukciós házakat, ahol ingyen jut műélvezethez. Az ugyancsak szűkös anyagi körülmények között élő volt kolléganőm szombatonként – ha csak az időjárás nem írja felül a megszokott szombati „ötye-kirándulást” – a barátnőivel járja a Buda környéki hegyeket, erdőket.

Akad olyan is, aki filmklubokba jár, más hétvégékre összerántja a család apraját és nagyját, vagy a barátait, volt kollégáit egy-egy közös lakmározásra, amire egyébként módszeresen és jó előre készül, ugyanis a fogásokat az internetről levadászott ételek receptajánlatai alapján készíti el.

Legyen életstratégiád!

A „feladatkeresők” táborába tartozóknak időben sikerült tudatosítaniuk magukban, hogy ha az életéveik szerinti, azaz a környezetük és a társadalmi elvárások alapján rájuk kiosztott inaktív korosztályi szerepet elfogadják, vagyis nem tűznek maguk elé rövidebb-hosszabb távú célokat, feladatokat, nemcsak tartalmatlanná, hanem örömtelenné is teszik, és ezzel mintegy meg is rövidítik az életüket.

Ma már tudományos vizsgálatok igazolják ugyanis, hogy az időskori lelki problémák, depresszív zavarok, sőt a szellemi leépülés mögött is gyakran a „program” nélküli élet áll. Az időskutatással foglalkozó gerontológusok szerint az ún. „énfejlesztés” – amelynek fontos eleme az életet vezérlő célok, stratégiák újragondolása, a „feladatorientált” életvitel kialakítása – segít a nyitottság, a világ iránti érdeklődés fenntartásában, így hozzájárul a pozitív életszemlélethez, ami viszont nélkülözhetetlen a testi és lelki egészség fenntartáshoz.