Jórészt szüleinktől, nagyanyáinktól maradt ránk a tudás, hogyan használjuk a kamillavirágzat gyógyító hatását, így gyermekeinknek is továbbadjuk ezt az ismeretet. Azt már kevesebben tudják, hogy például a vérehulló fecskefűvel kenegetve a kezünkön megjelenő apró szemölcsöt, kedvező hatást érhetünk el. De vajon honnan is tudhatták őseink, mit mire használjanak az udvaron megjelenő, számunkra leginkább gyomnak tűnő növények közül?

Mivel a népi gyógyászat, vagyis a paraszti gyógyító gyakorlat több mindent foglal magában – ilyenek többek között az alkalmazott gyógymódok, a különböző betegségek ismerete, a betegségekhez kapcsolódó, hozzájuk társított képzetek, vagy a gyógyítást végző személyek –,az alábbiakban csak néhány vékonyka szeletét mutatjuk be ennek a hatalmas kincsestárnak.

Fűben, fában az orvosság

Ha a gyógyítási módokat racionális (gyakorlati tapasztalatokon és észérvekkel alátámasztható magyarázatokon alapuló tudás) és irracionális (különféle képzetekbe, hiedelmekbe vetett hit) gyógyítási gyakorlatra választjuk ketté, elmondható, hogy a racionális gyakorlat főként a gyógynövények felhasználásán alapult. Ezek mellett felhasználtak még a gyógyításban különböző ásványi eredetű vagy állatoktól, emberektől származó anyagokat is.

A gyógynövények használata már jóval korábban is ismert volt, a rendelkezésre álló példák szerint azonban főként a 18. században terjedt el, sok helyütt pedig ma is használnak egy-egy növényt vagy az belőle készített anyagot. A gyógyhatású növényeket többféleképpen dolgozták fel, illetve alkalmazták. Többek között fürdőzéshez is használtak egyes növényeket, ilyenkor együtt hatott a gyógynövények és a forró víz gyógyító képessége. Érdekes, hogy a víz megfelelő hőmérsékletét forró kövek vagy vasdarabok vízbe helyezésével érték el. Igen gyakran vettek fürdőt például az ízületi, reumás megbetegedéssel bajlódók. A növényeket gyakran folyadékban oldották fel, az lehetett víz, bor vagy olaj is. A gyógynövények alkalmazása gyakorta kiegészült más gyógymódokkal.

Az ásványi anyagok közül gyakran használták a sót, melyet melegített formában égett sebre tettek, vagy fájó fülre szorítottak, ruhába csavarva. Felhasználtak egyes betegségek ellen különböző állatok által érintett köveket, kavicsokat, illetve önmagában vagy más anyaggal vegyítve mondjuk higanyt, terpentint, jódot, tömjént vagy puskaport is.
Tejtermékeket is gyakran használtak, a leforrázott, megégett testfelületre például tejet, tejfölt vagy aludttejet helyeztek. Vajat használtak az égési sebekre, vagy olvasztott formában a fájós fülre.

Mai tudásunkkal már bizarrnak hangzik, hogy összezúzott kőrisbogarat javasoltak például lekváros kenyéren veszett kutya harapása ellen. Ennél is radikálisabb tanács, hogy a hideglelősöknek a kutyaürüléket tejjel kellett meginniuk, az ijedtség ellen pedig a szárított csikólépet por formájában kellett bevenni. Használták még például a piócát – az 1950-es években még nem egy városi piacon lehetett venni – fejfájáskor és magas vérnyomás ellen. A pióca, régies szóval nadály, a testre téve méretének megfelelő mennyiségű vért szív ki, közben pedig a testbe saját nyálát juttatja be, vagyis a nyálnak van gyógyító hatása – számtalan betegség ellen használható.

A javasember

A gyógyítót sokféleképpen nevezték, így például tudó, tudós, tudákos vagy javasember névvel is illették. A közösségben a gyógyítónak rendkívüli képességeket tulajdonítottak, a tudást örökölhette vagy meg is szerezhette. A tudás a néphit szerint megszerezhető volt tanulással, pénzzel vagy akár akkor is, ha valaki kígyó hájával kenegette a kezét. A gyógyító ember olyan személy volt, aki már születésekor felhívta magára valamivel a figyelmet, például foggal, vagyis pluszcsonttal vagy hetedik gyerekként született.

Korabeli érvágókés

Néhány dologhoz persze nem kellett különleges képességekkel rendelkezni, az égés, forrázás stb., vagyis egyszerűbb baj ellen például sokaknak megvolt a megfelelő tudásuk, vagy gyógyításra képesnek tartották a születéskor segédkező bábát is. A gyógyító személye már csak azért is volt fontos, mert hitet vetettek bele, így bizalmat kellett sugároznia, hogy feladatát képes ellátni. Minden vidéknek volt egy jól ismert javasembere, akit akár messzebbről is felkerestek a betegek.

A gyógyító személynek nemcsak pozitív, hanem negatív erőt is tulajdonítottak. Így például úgy vélték, képes rontást rátenni valakire, ezért jobb védekezni ellene, és távoztakor sót dobni utána.

A szómágia

A szómágia az az eljárás, amikor szavaknak tulajdonított, a szavakban rejlő erőt használtak fel gyógyítás céljából. Az eljárás igen könnyen alkalmazható volt, mert nem kellett hozzá sem eszköz, sem anyag, valamint nem kellett a beteg testén beavatkozást végezni, így nem járt fájdalommal. Természetesen nem sokan voltak birtokában a ráolvasás képességének, így a gyógyításkor alkalmazott szövegeket titokként kezelték. A hatás – talán mondani sem kell – pszichikai volt, így az eredmény eléréséhez fontos volt a beteg lelki ráhangolódása.