A tankönyvek a történelem alakulását kivételes egyéniségek kivételes tetteivel magyarázzák, mintha a nemzetek, civilizációk sorsát Nagy Sándor, Napóleon vagy Hitler döntései határozták volna meg. Bár ez a leegyszerűsítő személet makacsul tartja magát az oktatásban, már a XIX. században elgondolkodtak azon, valójában milyen erők, tényezők állhatnak egy-egy kivételes történelmi pillanat, fejlődés vagy korszak mögött. Egymásból logikusan következő társadalmi jelenségek? Vagy éppen megmagyarázhatatlan szellemi folyamatok, valami titokzatos nyugtalanság vezet újabb és újabb megújuláshoz a civilizációk történetében?

Valahol itt, a megmagyarázhatatlan jelenségek között tartjuk számon azokat a járványokat is, amelyek óriási, kontinentális méretű pusztítást végeztek, majd nyom nélkül eltűntek, nem hagyva mást maguk után, mint gyászt és rettegést.

A legnagyobb pusztítások ugyanakkor mindannyiszor jelentős történelmi következményekkel jártak: királyi házak tűntek el, háborúk fordultak meg, vagy éppen szellemi mozgalmak érlelődtek a felfoghatatlan nagyságrendű pusztulás nyomán.

Pestis, lepra

Bár a pestisről ma már rendkívül sokat tudunk, teljes egészében még mindig nem sikerült felszámolni; még az utóbbi tíz évben is felbukkant Algériában, Madagaszkáron, Ugandában és az Egyesült Államokban.

A történelmi források az első pestisjárványt a 6. századra teszik, ekkor Konstantinápoly (a mai Isztambul) 500 ezres lakosságából 400 ezren haltak meg a szörnyű betegségben. A legnagyobb pusztítást Európában nem is a járvány spontán felbukkanása okozta, hanem az emberi lelemény. A genovaiak egyik Krím-félszigeti erődjét ostromló tatárok ugyanis a pestist mint biológiai fegyvert használva fertőzött holttesteket lőttek be katapultjaikkal az ostromlott erődségbe, ahonnan a genovai polgárok hajókon „szállították” a kórt szerte Európába. A pestis egészen a 17. századig pusztított a kontinensen, s körülbelül 30 millió ember halálát okozta.

A munkaképes lakosság megtizedelésével a mezőgazdasági termelés jelentősen visszaesett, így a járvánnyal sújtott időszakokat rendszerint éhínségek kísérték, nem is beszélve a torz indulatokról, melyeket a megmagyarázhatatlan csapás váltott ki. Az intenzívebb pestisjárványok alatt önsanyargató mozgalmak tucatjai lepték el Európát, s féktelen zsidóüldözések, gyilkosságok, zavargások adtak rá okot, hogy az utókor sötétnek nevezze ezt a történelmi korszakot. A 18. század végére a pestis fokozatosan kiszorult Európából, nem tudni, miért. Háborús célokra ezt követően is használták a kórokozót, legutóbb a második világháborúban. Ekkor a japánok az egyik mandzsúriai fogolytáborban pestissel fertőzött bolhákkal töltöttek meg fegyvereket, s bevetésükkel helyi járványokat idéztek elő. A háború után lerombolták a táborokat, de a menekülő patkányok két tartományban is járványt okoztak, 20 ezernél több ember halálát okozva.

A középkorban a pestishez hasonlóan a lepra is folyamatosan pusztított a kontinensen. A betegeket úgynevezett leprosoriumokba, lepratelepekre zárták, ahol a társadalomból kirekesztve, szigorú szabályok közé szorítva éltek. A lepra ugyancsak anélkül tűnt el Európából, hogy a gyógymódot meglelték volna.

Ismeretlen betegségek

A pestis és a lepra kórokozóját ismerjük, voltak azonban a történelemben olyan járványok, amelyekről a tüneteken kívül ma sem tudunk semmit. Ilyen például az úgynevezett angol izzadás, amely a 15–16. században pusztított a szigetországban. Az első járvány a katonák között terjedt, majd elárasztotta egész Angliát. Az izzadással, hidegrázással, lázzal kezdődő betegség szívdobogással, hányással és fejfájással súlyosbodott, majd gyors halálhoz vezetett. A járvány egyik hulláma 1529-ben az öreg kontinensen is elterjedt, egy elmélet szerint ez akadályozhatta meg a török sereget Bécs elfoglalásában. Az utolsó, talán legpusztítóbb megjelenése 1551-re tehető, ekkor Anglia lakosságát tizedelte meg, majd azóta megmagyarázhatatlan módon soha többet nem ütötte fel a fejét.

Ugyancsak a rejtélyes fertőző betegségek közé tartozik az encephalitis epidemica Economo néven ismert kór. Először 1792-ben jelent meg, majd időnként felbukkant a mai Németország, Franciaország és Olaszország területén. Utoljára 1919-ben írták le spanyol területen, aztán fokozatosan teljesen eltűnt. A kórokozó kimutatására tett kísérletek sikertelenek maradtak.

A spanyolnátha

A spanyolnátha 1918–19-ben az influenza A vírusának első és egyúttal legpusztítóbb világméretű járványa volt, amely a Föld teljes lakosságának mintegy 20–40 százalékát megbetegítette. Már 1918-ban több áldozatot követelt, mint az egész első világháború; a két évben mintegy 50 millió (egyes becslések szerint 100 millió) ember halt meg a járványban. Ezzel a spanyolnátha az emberi történelem legtöbb áldozattal járó járványává vált. A kórokozó vírus hatékonysága és gyors terjedése a többszöri mutáció eredménye: az áldozatok jobbára védtelenek voltak az új betegséggel szemben.

Sokan vontak már párhuzamot a spanyolnátha és a madárinfluenza között, mondván, hogy mindkettő madarakról terjedhetett át az emberekre. Az ilyen elméletek terjedését megkönnyíti, hogy a spanyolnátha kitörésének helyét és körülményeit eddig nem sikerült pontosan megállapítani. Nevét onnan kapta, hogy először Spanyolországban írták le, ám ez nem ad pontos felvilágosítást a járvány tényleges kitörésének helyszínéről és körülményeiről. A legutóbbi kutatások szerint az első áldozatok Amerikában jelentek meg.

A madárinfluenza és a spanyolnátha rekonstruált vírusát összehasonlító kutatók mindössze két aminosavnyi különbséget találtak felszíni proteinjük, a hemagglutin összetételében. Ez a két különbség azonban elegendő ahhoz, hogy a madárinfluenza vírusa ne terjedjen emberről emberre.

Magyar kór

A magyar történelem több nagy alakja is fertőző, járványos betegségben halt meg, többek között Hunyadi János, Vak Bottyán vagy Mikes Kelemen. A nándorfehérvári ütközet nyomán megjelenő pestis (legalábbis valószínűleg ez lehetett) mellett a Rákóczi-szabadságharc kimenetelére is jelentős befolyással volt a végzetes járvány. Ekkor – a 18. században – az ország 3 milliós lakosából 300 ezren pusztultak el pestisben, s ez végzetes következménnyel járt a katonák moráljára. A kuruc harcosok sorban szöktek el, ez vezetett Érsekújvár elvesztéséhez, végső soron – persze csak részben – a szabadságharc bukásához is.

Hunyadi János halálos ágyán

A kiütéses tífuszt a 16. századtól kezdve illették a cseppet sem megtisztelő morbus hungaricus (magyar betegség) névvel, hiszen a Buda felszabadítására összeverődött, majd szétszéledő zsoldos katonák terjesztették el Európa-szerte.

Ezek az óriási pusztítást végző járványok mára szerencsére a történelemkönyvekbe szorultak. Az orvostudománynak, a megfelelő higienés körülményeknek, valamint a szükség esetén hatékony óvintézkedéseknek köszönhetően a mai világjárványok legtöbbször megelőzhetők, de legalábbis pusztító erejük számottevően mérsékelhetők.