Ki ne járt volna már úgy, hogy valamilyen tevékenységbe belefogott, valamilyen teendőt eltervezett, aztán egyik pillanatról a másikra kiment a fejéből a következő lépés, vagyis az, hogy mit is akart csinálni?

Az ilyen „elakadások” valójában a figyelem-összpontosítási zavarra utalnak, ami – ha nem igyekszünk koncentrálóképességünket „menedzselni”, vagyis nem törekszünk tudatosan arra, hogy a gondolatainkat „hadrendbe” állítsuk – a szellemi teljesítőképességünket is alááshatja.

A dekoncentráltságra hajlamosító tényezők

Bár az agykutatók, a neurológusok, sőt a pszichiáterek szerint a koncentrálóképességre megannyi külső és belső tényező lehet kedvezőtlen hatással, viszont ezek befolyása kevésbé vagy egyáltalán nem „érvényesül”, ha az, amit éppen csinálunk, leköt bennünket.
Kifejezetten ronthatja viszont a figyelem-összpontosítást, ha valamit csak ímmel-ámmal végzünk, de akár a testi, lelki, vagy érzelmi problémáink is belejátszhatnak, hogy nem tudunk a tennivaló(i)nkra koncentrálni. Jóllehet a személyiségtől, az életkortól, a szellemi erőnléttől, az egészségi állapottól is függ az, hogy ki, mennyi ideig, milyen intenzitással képes valamire figyelni, de a szinte minden korosztályhoz és nemhez tartozókat érintő stresszes életmód, felpörgetett életvitel, a „túlvállalások”, a teljesítménykényszer egyaránt belejátszhatnak a figyelem-összpontosítási zavar állandósulásába. Nem véletlen, hogy egyre több iskoláskorú, fiatal és középkorú embertársunk küszködik a hétköznapjait megzavaró, a mentális énképét rongáló figyelemzavarral.

Az is növeli sokaknál – különösen a korosodóknál – a figyelemvesztés/-kiesés esélyét, ha egyszerre több feladatot akarnak elvégezni. Ilyenkor a sok, rájuk váró feladat miatt elveszítik a „vezérfonalat”, vagyis elfelejtik, mit és hogyan akartak elvégezni.
Az is előhívhatja a dekoncentráltságot – és nem csak a meglett korúaknál –, ha olyan cselekvést kell valamilyen okból (mondjuk például egy telefonhívás miatt) felfüggeszteniük, amelybe előzőleg nagyon belefelejtkeztek.

Az elmélyültségből való kizökkenés miatt ugyanis nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak visszaállni arra a gondolati pályára, amelyen előzőleg akadálytalanul haladtak.

Gazdálkodjunk okosan a szellemi energiánkkal!

Pedig a koncentrációsképesség (is) karbantartható, már ha hajlandók vagyunk magunknak cselekvési tervet felállítani, amelynek mentén gondolkodunk és tevékenykedünk.
Az ötven felettieknek kifejezetten fontos a mentális egészségük, a pozitív énképük megőrzése érdekében odafigyelni arra, hogy minél kevesebb zavaró, figyelemelterelő inger vegye körül őket, ha fontos, koncentrációt igénylő dologgal foglalkoznak.
Aki gyakran kapja magát azon, hogy rendre „kihagy az emlékezete”, annak célszerű úgy megterveznie a napi teendőit, hogy egyszerre csak egy dologgal kelljen foglalkoznia, azaz sem az idővel, sem önmagával ne kényszerüljön versenyt futni, vagyis rövid idő alatt ne akarjon egyszerre több dolognak a végére járni.

Az idősödés élettani folyamaival foglalkozó orvosok (gerontológusok) azt javasolják, hogy az előrehaladott korúak időnként „vizsgálják felül” a szellemi (és fizikai) teljesítőképességük határait. Ezzel elébe tudnak menni annak, hogy túlvállalják, túlstresszeljék magukat, mert az idegesség, a fáradtság, a meghajszoltság, a feszültség az időzavar miatt kifejezetten rontja a figyelemképességet.

Az időnként fellépő koncentrációzavar persze önmagában nem betegség, ám amennyiben állandósul, vagyis súlyosbodik (különösen, ha emlékezetzavar is társul hozzá), akár szellemi hanyatlás jele is lehet. Ilyenkor tanácsos szakorvoshoz – neurológushoz – fordulni.

Tudtad?

A koncentrálóképességünk az évek előrehaladtával csökken, azaz könnyebben elterelődik a figyelmünk. Ez gyakran felkelti azt a gyanút (mind magában az aggódó érintettben, mind a környezetében élőkben), hogy ez már az öregkori szellemi leépülés jele.
Gyakran azonban inkább csak arról van szó, hogy idősebb korban az agyműködésre már zavarólag hatnak különféle ingerek, amelyeket fiatalon még a tudatukon kívülre tudtunk helyezni. A dekoncentráltság állandósulásával szembeni védekezésben fontos, hogy a figyelemelterelő tényezőket – lehetőség szerint – bármit csinálunk is, igyekezzünk kiiktatni, mert a figyelemvesztés következménye baleset, vagy életveszély is lehet.