Még nincs nálunk fiókod?
Regisztrálj itt!Szabadidő
Az egyik szobánk falán függ egy ikon, amely az Olajfák hegyén a barlangsírt és a Jézus feltámadását „jelentő” angyalt ábrázolja. A három és fél éves Dani unokám, aki mindig talál a nagyszülői lakásban valamilyen felfedeznivalót, néhány hete megkérdezte, mit ábrázol a kép.
Elmondtam, hogy a barlangból kijövő embert a barátai „köszöntik”. Dani hosszan állt a kép előtt, majd közölte, hogy nem tetszik neki, és kérte, hogy vegyük le a falról. Ez nem történt meg, ezért sokáig csak a kezemet fogva volt hajlandó bemenni a szobába, ahol a „rettegése tárgya” volt. Mostanában már nem fél a képtől, csupán közli: „nem szereti”.
A fiam ugyancsak ennyi idős lehetett, amikor apám, éppen a húsvétvárás kapcsán, elővett egy feszületet, és hosszasan, részletekbe menően elmesélte Jézus keresztre feszítésének történetét. A későbbiekben ennek a „hittanórának” köszönhetően volt néhány nyugtalan éjszakánk, és különféle kirándulásainkon – jó ideig – messzire el kellett kerülnünk a gyerekkel még az út menti kereszteket is.
Gyakorló nagyszülőként (mint annak idején szülőként is) a kisgyerekkori halálfélelmet valamiféle zsigeri szorongásnak gondolom (magam is intenzíven átéltem), és unokáimmal kapcsolatban – akik elsősorban a szüleik szellemi és érzelmi útmutatásai, mintái alapján élik életüket – dupla fejtörést okoz, hogyan „kezeljem” az olyan kényes, szorongást keltő témákat, amilyen a „nemlét” is – amely egyre gyakrabban foglalkoztatja őket? Hogyan oldjam a nyugtalanító és rejtélyes „történés” nyomán feltámadó félelmeiket?
Különösen így húsvét előtt kerülhet szóba az elmúlás kérdése a kisgyereket nevelő családokban, feladva a leckét mind a szülőknek, mind az unokáikkal intenzív érzelmi kapcsolatot ápoló nagyszülőknek. Még ha a család keresztény szellemben neveli is a kisgyereket, akkor sem könnyű Jézus szenvedéstörténetét úgy mesélni el egy 4-5-6 éves gyereknek, hogy ne keltsen benne nyugtalanító gondolatokat, és ne okozzon félelmeket.
Ha pedig nem vagyunk hívők, lehet ugyan, hogy a mi gyerekünk számára a húsvét csak egy nyuszival és tojásokkal, meg némi ajándékozással járó örömünnep, ám könnyen lehet, hogy a hívő, vallásukat gyakorló családok gyerekeitől (óvodástársaktól, pajtásoktól) hallják a számukra felkavaró történetet.
Ahogy a szakember látja
Szabó Klára klinikai gyermek- és serdülő szakpszichológust arra kértem, segítsen abban, hogy ezt a sokak számára meglehetősen kényes – a húsvéti történeten túlmutató – témát a gyerekkel a legkíméletesebben, életkorának megfelelően, ugyanakkor lehetőleg őszintén tudjuk megbeszélni.
Különösen annak fényében fontos ennek mikéntjéről minél többet tudnunk, hogy a kisgyereket az elmúlás, a számára érthetetlen „vég” gondolata általában szorongással tölti el. Az elmúlással kapcsolatos kérdéseiket azért is nehéz „jól” kezelni, mert vele szemben mi magunk, felnőttek is meglehetősen zavarodottan állunk. A szeretteink általában kórházban halnak meg, elhárítjuk magunktól az ezzel kapcsolatos érzéseket. Manapság a fiatal szülők többsége gyakran inkább eltagadja, ha a nagyszülő eltávozott az élők sorából, mint hogy egy számukra is rejtélyes és megmásíthatatlan „történésről” beszéljenek...
– Hogyan válaszoljunk, ha kisóvodás unokánk a húsvét kapcsán nekünk szegezi a kérdést: hogy is van ez? Mi történik azzal, aki meghal? Mi az a feltámadás? Van-e élet a halál után, vagy nincs?
– A legjobb, ha magunkban végiggondoljuk, mi az, amiben hiszünk, mi az, ami számunkra is megnyugtató magyarázat, és ezt próbáljuk a gyermek értelmi szintjéhez, ismereteihez mérten megfogalmazni. Egy 3-4 éves gyerek még úgysem fogja fel teljesen a lényeget, ezért általában átfogalmazza, a saját világképébe illeszti a válaszunkat. Azzal azonban, ha megérzi, hogy kerülgetjük a témát, feszengünk, többet ártunk, mert a gyerek „leveszi” a bizonytalanságunkat, az érzéseinket, és ez szorongásokat kelthet benne.
Egyébként a húsvét kapcsán nem fontos – sőt talán nem is helyes – nekünk, felnőtteknek előhozakodnunk a meghalás és a feltámadás kérdésével, ám ha a kisgyerek kérdez felőle, fontos, hogy egyéni adottságai, személyisége, valamint a világképünknek, illetve a szülei világképének figyelembevételével a lehető legegyszerűbb és legőszintébb választ adjuk – magyarázza a szakember.
Arra, hogy mi a helyes magatartás, ha a nagyszülő(k) hívő(k), a szülők pedig nem azok, Szabó Klára válasza: – Mindenképpen egymás között egyeztessék a szülők és a nagyszülők az istenhittel, a halállal kapcsolatos kommunikációs stratégiájukat, ami azért is fontos, hogy a gyereket ne zavarják meg, ne neki kelljen eldöntenie, kinek higgyen, vagyis ne veszítse el sem szülei, sem nagyszülei iránti bizalmát. Sok ember látszólag nem tartozik a hívők táborába, mivel nem tagja semmilyen egyháznak, nem jár templomba, ugyanakkor mégis van istenhite, tehát ő bizonyára más választ ad, mint a nem hívő. Ha hivők vagyunk, nyugodtan megmondhatjuk a gyereknek – ha például az elmúlás kérdésével szembesít bennünket –, hogy a mi hitünk szerint ez és ez történik a halál után, viszont azt is hozzátehetjük: könnyen lehet, hogy mások másképpen gondolják, hiszen nem vagyunk egyformák.
S hogy milyen életkorú kisgyereknél milyen „megközelítés” helyes az élet nagy kérdéseivel – akár a fogantatással, akár az elmúlással – kapcsolatban, arra Szabó Klára ezt válaszolja: – A téma megközelítése nem a gyerek életkorától, hanem értelmi érettségének szintjétől, egyéni érzékenységétől függ. A legtöbb gyerek iskoláskorára érti meg nagyjából, mit is jelent a szó: „meghalni”.
A szakpszichológus tanácsa: hagyjuk a kisgyereket kérdezni, majd őszintén és empatikusan próbáljuk azt is megtudni tőle, ő mit gondol arról, ami érdekli, izgatja, vagy belülről feszíti, és az ő gondolatmenetének figyelembevételével beszéljük meg vele a problémáit. Ezt pedig nem csak a nemléttel kapcsolatos kérdések megválaszolásakor érdemes szem előtt tartani.