Bátor Újrakezdők

Megálmodta, megvalósult: áll a hospice-ház!
Miután felgyógyult súlyos betegségéből, küldetésének tekintette, hogy Majosházán és környékén kialakítsa a hospice-hálózatot, és szülőhelyén, szinte a semmiből, felépítse a hospice-házat.

Tragikus fordulatot vett a Majosházán élő Kontha Benőné Molnár Piroska élete a kilencvenes évek derekán: előbb férjénél diagnosztizáltak daganatot, néhány hónapra rá pedig nála derült ki: mellrákja van. Ekkor huszonéves lány- és fiúgyermekük már kirepült a szülői házból, de otthonukban ápolták férje nagynénjét, aki ugyancsak rákbetegségben szenvedett.

Az egészségügyi statisztikusként, valamint gyógymasszőrként dolgozó asszony kezdetben nem akart kezelésekre járni, aztán mégis vállalkozott rájuk, hiszen tudta: még idős édesanyját és férje szüleit is neki kell segítenie. Nem kis akaraterővel csinálta végig a 25 sugár- és 12 kemoterápiás kezelést, a pontos számokra még ma is jól emlékszik. Férjét hamar elvesztette, de neki kemény erőfeszítések árán sikerült legyőznie a betegséget. „Nekem az segített, hogy elfelejtettem a saját nehézségeimet, adott elég feladatot az idős rokonok gondozása. Tudtam, hogy nekik nagyobb szükségük van rám. Korábban, amikor én még gyermekeket neveltem, ők segítettek nekem – emlékezik. – A másoknak való segítségnyújtás, szolgálat mindig hálás dolog, abból mi magunk is erőt meríthetünk” – teszi hozzá.

A kezelések idején megfogadta: ha sikerül diadalmaskodnia a rák felett, megjutalmazza magát. Így 2000-ben az 50. születésnapját, nagy boldogságára, Párizsban ünnepelhette.

Elfogadni az elfogadhatatlant

Miközben tovább folytatta 1990-ben megkezdett – és egészen 2019-ig tartó – önkormányzati képviselői munkáját a majosházai önkormányzatnál, azon gondolkodott, miként tudja folytatni férje idős szüleinek és nagynénjének ellátását, ápolását úgy, hogy emiatt ne érezze magát fogságban, és saját veszteségét is kezelni tudja. Úgy döntött, ismét iskolapadba ül: beiratkozott a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karára, melynek nagykőrösi kihelyezett tagozatán 2008-ban, 58 évesen szerezte meg református diakónusi diplomáját. Emellett hospice-önkéntes és gyászvezetői tanfolyamon is tovább képezte magát.

1996-tól a Református Dunamenti Kistérségi Diakónia közhasznú egyesület elnöke, hogy még inkább tudjon segíteni sorstársain. „Leginkább abban, hogyan lehet elfogadni az elfogadhatatlant, miként lehet megélni a gyászt, és hogy lehet újrakezdeni az életet társunk, szüleink, esetleg gyermekünk elvesztését követően” – mondja.

Ugyanakkor saját családjában is megtapasztalhatta: az is nagyon fontos, hogy az időseket, betegeket, az életük vége felé járókat ne rekessze ki a társadalom, hiszen nekik is joguk van ahhoz, hogy emberhez méltóan töltsék életük hátralévő részét. Ezért indította el 2006-ban az államilag finanszírozott otthoni hospiceszolgálatot a ráckevei, szigetszentmiklósi járás tizenhét településén. Az évek során csaknem másfélezer embert ápoltak, segítséget nyújtva nekik. Önkéntestársaival megtapasztalhatta, hogy az idős, beteg emberek jó része méltatlan körülmények között, súlyos szociális problémákkal küzdve él.

2010-ben az egyesület csatlakozott a Méltóság Mezeje-programhoz, mely a Hospice Világnap rendezvénye számos európai országban. Kanadából indult 1950-ben az ott Reménység mezejének nevezett adománygyűjtő program. Ennek részeként a Református Dunamenti Kistérségi Diakónia tagjai a környező települések terén, iskolák udvarán, a térkövekkel kirakott hospice felirat közé nárciszt ültetnek el. Ezzel is szeretnének szemléletet formálni, és felhívni a társadalom figyelmét a hospiceszolgálatok áldozatos munkájára.

Mit akar ez a nő?

A települések hospiceszolgálatának beindítását követően fogalmazódott meg Piroskában a nagy álom: az elesett idős, környékbeli beteg embereknek építeni kellene egy hospiceházat, ahol gondozni lehetne őket, s meg lehetne könnyíteni életük utolsó periódusát. Ehhez elsőként saját, kétmillió forint értékű majosházai telkét ajánlotta fel, de a beépítettségi korlátozás miatt a felhúzható épület csak tíz férőhelyes lett volna. Éveken át tartó huzavonát követően 2011-ben az önkormányzattal sikerült telket cserélnie, ám ekkor még csak négymillió forint állt rendelkezésre a tervek elkészítésére, az építkezés megkezdésére. „2012-ben, az alapkőletételen az emberek szeméből a hitetlenség tükröződött vissza: mit akar ez a nő, miként akar pénz nélkül egy legalább százmillió forintba kerülő épületet megépíteni. Aztán minden lehetséges fórumot megkerestem, hogy elkészülhessen a hospiceház.”

Az építkezés megindulásához 2013-ban jött meg az engedély, és elkezdődhettek az alapozási munkálatok. Majd sikerült kijárni negyvenmillió forintnyi állami támogatást, a fennmaradó nyolcvanmillió forint pedig szép lassan gyűlt össze magánszemélyek, kisebb és nagyobb vállalatok folyamatos adományai révén. A ház megálmodója szerint az önkéntesekkel csaknem tizenkétezer órányi munkát fektettek abba, hogy létrejöhessen a ház. Az építkezés 2018-ban fejeződött be, júliusban pedig megérkezett a használatbavételi engedély. 2020. október 1-től sikerül megkötni a szerződést a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelővel.

„Látom, hogy néhány szerencsés ember, aki velem egy időben kapta meg e betegséget, még él, de esetleg már nem tud másnak segíteni. Én viszont még mindig tudok másokat szolgálni azzal, hogy vezetem az egyesületet, hogy önkéntes munkát vállalok a hospiceházban, hogy leülök egy-egy betegágy mellé. A testi ellátás mellett a lélekkel is foglalkozni kell, én is lehetnék ágyban fekvő beteg, de meggyógyultként önkéntességemmel ezt a szolgálatot boldogan vállalom.”

Átadni a stafétabotot

Nagy boldogsággal vezette eddig a házat, de úgy érezte, hogy 70 éves korban – 2020. szeptember elsején ünnepelte kerek születésnapját – már át kell adnia a stafétabotot a fiatalabbaknak. A mostani új intézményvezetővel hat évig dolgoztak együtt önkéntesként. A szervezési és adminisztrációs terhektől megszabadulva, Piroska már közvetlenül tud a betegekkel foglalkozni. Emellett húszéves Panni unokájával együtt gondozza a kertben az adományokból vásárolt növényeket és fákat. A ház végleges kerítése és öntözőrendszere még hiányzik, reméli, hogy az ehhez szükséges hatmillió forintot egy pályázatot elnyerve sikerül majd beszerezni. Jövőre napkollektorok telepítését tervezik, melyeket újabb adományok gyűjtésével szeretnék megvenni.

„Szeretek a betegek mellett ülni, megfogva a kezüket bátorítást adni félelmeik enyhítésére. Embert próbáló az elmúlás tényét látni, de azt is érezni, tudni kell, hogy az elmenők tanítják az élőket. Fel vagyok készülve, ha lejár a földi küldetésem, megbékélve hagyom el e földi utazásom színterét. Én csak eszköz vagyok Isten kezében, mert Ő építette e ház falait és adott utamba segítő embereket.”

Piroska mottója: „Embert próbáló az elmúlás tényét látni, de azt is érezni, tudni kell, hogy az elmenők tanítják az élőket.”
szerző: Falus Tamás
éppen olvassák
01
Bátor Újrakezdők 2020. SZEPTEMBER Az iratoktól a macaronig
Több mint három évtizeden át dolgozott a közigazgatásban. Betöltötte az ötvenet, amikor egészen új munkát és életet kezdett. Többdiplomásként kitanulta a cukrász szakmát, hogy megvalósítsa álmát és Grill-ázs néven indítsa el saját süti workshopját.
02
Bátor Újrakezdők 2020. SZEPTEMBER A mosolyember
Minden évtizedben új vágányra állította életét, és egyszer sem bánta meg. Imádja a sportot, s akár színpadon, akár online-közvetítésben, minél több embert szeretne meggyőzni a mozgás fontosságáról. Kisugárzása másokat is magával ragad, ő pedig mosolygósan, vidám életszemléletével, ötvenen túl is harmincévesnek érzi magát.
03
Bátor Újrakezdők 2020. SZEPTEMBER Komoly játékosok
Már nem gyerekek, mégis játszanak mindig. Mostanság leginkább a hét unokájukkal, de ha valami véletlen folytán kettesben maradnak, akkor is. Sőt, nem csak játszanak, fejlesztenek. Kitalálnak, megcsinálnak, értékesítenek játékokat!
Menu